Barcy Zoltán és Somogyi Győző - Magyar Huszárok

Winnie the Pooh: The Complete Collection of Stories and Poems was originally published in 1994, but this beautifully produced slip-cased edition has been specially created to commemorate the 75th anniversary of the publication of the very first stories about Winnie the Pooh.
It consists of the classic, well-loved, tried-and-tested stories by AA Milne, from "Winnie the Pooh" (1926), "The House at Pooh Corner" (1928) and the poetry from "When We Were Very Young" (1924) and "Now We Are Six" (1927).
Here is Edward Bear coming downstairs now, bump, bump, bump, on the back of his head, behind Christopher Robin. It is, as far as he knows, the only way of coming downstairs, but sometimes he feels that there really is another way, if only he could stop bumping for a moment and think of it. And then he feels that perhaps there isn't. Anyhow, here he is at the bottom, and ready to be introduced to you. Winnie-the-Pooh.
So begins the opening sentences of chapter one of this wonderful book "in which we are introduced to Winnie-the-Pooh... and the stories begin".
Although the stories are aimed at young children, older children (i.e.,adults!) of all ages will be able to recapture the wonderful Pooh stories of their childhood, remembering once again playing at Pooh sticks, reading about Hundred Acre Wood and finding out why Edward Bear is called Winnie-the-Pooh. Was he really named after a swan?
The poems are not as well-known as the Pooh stories, but nevertheless some of them are ones to which children can still relate today, even though they were written 75 years ago when, in some circles, nannies and nurseries were commonplace.

"Isten nevében!" Kardos G. György mind a négy regényének írását ezzel a nekifohászkodással kezdte. Valódi kéziratok maradtak utána, mert a szerző töltőtollal írt, fekete tintával - az utolsó litert Nagy Lászlótól kapta -, spirálfüzetbe, ágyán fekve, nem lévén íróasztala. Ha más nem is jelezné - persze jelzi -, ez is mutatja: hiába szólt róla kicsinylőn, hiába volt, hogy alig beszélt róla, s ha igen, akkor is zavartan, kelletlenül: az írás, a regényírás szent dolog volt nála. Ez a látszólag vicces, bohém, szerte lévő ember végtelen tudatossággal, pontossággal írta meg fő műveit; igazi író volt, egész élete az írásnak rendelődött alá, az írás a legbenső énjéből fakadt. Ő volt az író. Ez a kis könyv őróla szól. Az íróról, aki életének utolsó másfél évtizedében a szerzőnek nem csupán közeli barátja, sétatársa, cimborája, napi beszélgető partnere volt, de írói, emberi példaképe, pótapja is, aki a halála óta eltelt másfél évtizedben mindennap ott sétált mellette a pesti utcán, és ott sétál ma is.

Testünk minden részecskéjében, életünk minden pillanatnyi időhullámában, minden
anyagi sejtben és molekulában benne van a saját létünket is életre hívó
teremtőerőnk.
És vajon hol laknak és mik azok az érzések?
Talán ugyan ezekkel a jelzőkkel le lehet írni őket? Energianyalábok amik
végigcikáznak a testünkön formálva minket, tetteinket és a környezetünket.
Milyen kapcsolatban vannak a gondolataink az érzéseinkkel, és ez hogyan hat
mindennapi megjelenésünkre, materializált valóságunkra, a testünkre?
A gondolataink és érzéseink megjelenési helye a test. Akinek az egészsége rendben
van, annak a gondolkodása is normális –ami azt jelenti, hogy nem szélsőségesen
negatív és nem szélsőségesen pozitív. Akinek az érzései rendben vannak, azaz nem
tolódnak el negatív irányba, annak a teste is egészségben marad. Amikor
valamilyen okból a gondolkodás kibillen az egységből, ami természetesen lehet
akár egy érzelmi kiváltó ok, a testben áramló energiák egyensúlya is megbomlik.
Ennek hatására pedig a sejtekben, a szervekben, az egész szervezetben kisebb
nagyobb eltérések alakulnak ki. Ezeket az eltéréseket nevezi a nyugati orvoslás
betegségnek

„Ez a breviárium: kísérlet. Azzal próbálkozik, mint lehetne Goethe életének és művészetének nagy kincséből a mai magyar nagyközönségnek egy kis tájékoztatást nyújtani, nem abból a célból, hogy a világirodalom és emberi történet egyik legnagyobb mesterének a forrásoknál, saját írásaiban való tanulmányát, élvezetét pótolja, nélkülözhetővé tegye – hisz ez képtelen vállalkozás volna – hanem éppen ellenkezőleg, hogy emlékeztessen ennek szükségére, hogy mentől többekben kedvet ébresszen az emberi kultúra egyik örök, üde forrásának fölkeresésére. Mint általános tájékoztató, bevezető s útmutató nem lép föl azzal az igénnyel, hogy mentől több újat mondjon. Ez a Goethe-irodalom óriás és szakszerű munkássága után igen bajos is, de a kiadó és szerkesztő jelen céljával nem is fért volna össze. Így a szerkesztő inkább iparkodott a megbízhatóbb kutatás eredményének összefoglalására, bár helyenként eredeti megállapításoktól és ítéletektől sem idegenkedett…”