Kosár

Mit ír az illír? Rólunk. E szavakkal játszottam, midőn Sokcsevits Dénes tanáros eleganciával asztalomra tette eme könyv kéziratát. A pécsi és a zágrábi egyetemen tanító szorgos ingázó kutató-történész, horvát-magyar identitásával karöltve papírra vetette közös múltunk egymásra néző jellemzőit. Tudományos alapossága tovább specializálódott; hogyan láttak, néztek, értékeltek a horvátok minket, magyarokat. Évszázadokon át. Kissé bűntudattal is olvashatjuk a levéltárakból előkotort dokumentumokat, de néha azért lesújthat véleményünk is…, hogy azért igaztalan is volt a minket ért vád. A több száz éves szomszédság, a történelem csalafintasága és a horvátokra és ránk is jellemző néha túlzott nemzeti érzelgősség – hogy finomkodóan fogalmazzak– viszályossá fagyasztotta a két gyakran egymásra utalt nép kapcsolatát. A viszonosság mindig oda-vissza értendő. Így vagyunk a lakószomszédainkkal is, nem? Hol jóban, hol rosszban, hol tartózkodóan. Mondják, hogy legjobb a három méteres távolság. A színtelen semlegesség sem hasznos, mert a bajbakerült akkor jószomszédi segítség nélkül marad, mint ahogy elképesztő viszonyt is gerjeszthet a harag és a düh. Eme olvasmányos-tudományos mű nem kommentál. Elénk teszi a dokumentumokat, –a tükröt. Ítéljünk mi, húzzuk a szánkat mi, és ha kell, akkor jólesően derüljünk. Nem árt ez a visszatekintés, különösen mostanában, midőn a fél-magyarország a horvát tengerparton nyaral. Most vajon hogy látnak –és milyennek a szomszédok minket? Azért is fontos ez a könyv, mert több tízezer magyar nemzetiségű honfitársunk él ott, akik természetesen inkább velünk azonosulnak, mint a történelem szabta hazájukkal –de ott élnek. Ott állampolgárok, s nekünk gondolni és gondoskodni illik velük kapcsolatban –a horvát nemzet önérzetének megsértése nélkül. Figyelnek minket a horvátok. Mi is Őket. Évszázadok óta. Biztosan jól esett nekik, hogy látszólagos semlegességgel segítettünk a kilencvenes évek balkáni háborújában. Talán ez az érzés még jól jöhet nekünk. S mi se emlékezzünk csak úgy Jellasicsra, ahogyan Petőfitől tanultuk. Gondoljunk közben a bécsi udvarra is. Közös császárunkra. De maradjunk inkább csak Zrínyi Miklósnál! Mindkét nép tiszteli, s mindkettőnké. Most és mindörökké.

"... e szerzésemben megjelenő művet, mely az emberiség történetének legsötétebb lapjait foglalja magában, minden indulattól mentesen, a valóságnak megfelelően, a legkisebb túlzás és kiszínezés mellőzésével írtam meg, mint közvetlen szemlélője és szereplője az auschwitzi  krematóriumok és máglyák munkájának, melyek tüzeiben apák, anyák és gyerekek milliói enyésztek el."

Dr. Nyiszli Miklós 1946-ban, közvetlenül visszatérése után vetette papírra - és adta közre Nagyváradon, magánkiadásban - páratlan dokumentum értékű emlékiratát a hírhedt lengyelországi haláltáborban töltött időről s ott végzett kényszerű foglalatosságáról. A szerző a túlélést voltaképpen a szakmájának köszönhette, és annak, hogy nemcsak orvos volt, de ráadásul Németországban tanult, kiváló szakmai tapasztalattal, tudással és a német nyelv alapos ismeretével rendelkezett. Így történhetett meg, hogy Mengele "kiválasztottja" és végül a túlélők egyike legyen.