John le Carré - A kémek öröksége

"A Lolita bizonyos értelemben túlságosan nagy regény. Úgy zúdul rá az olvasóra, mint valami kábítószer, mely erősebb, mint bármelyik, amit eddig felfedeztek vagy létrehoztak. Ugyanúgy, mint a narrátora, ellenállhatatlan és felejthetetlen... A Lolita kegyetlen könyv a kegyetlenségről." Martin Amis írta ezt Nabokov leghíresebb regényéről, mely az ötvenes évek második felében meghozta számára a világhírt: a számos - vagy inkább megszámlálhatatlan - olyan író egyike, akikre a Lolita s szintúgy a szerző többi műve, stílusa, erkölcsi szemlélete, esztétikai világnézete mély hatást gyakorolt.
A XX. századi világirodalomból nagyon kevés könyv vált annyira a kultúránk részéve - s köszön vissza a legkülönfélébb formákban könyvek lapjairól és filmek kockáiról -, mint épp a Lolita, az a regény, amelyet először, egy prűdebb korban, meg sem akartak jelentetni a merészen szexuális tartalma miatt, s amelyet soáig mindenféle szexuális forradalmak híres-hírhedt műveivel volt szokás egy sorban emlegetni. Pedig mi sem állt távolabb a szerzőtől, mint a szexuális ösztön felszabadítására való törekvés. Nabokov művészi célja nem egy perverzió fölmagasztalása, se nem elítélése (vagy az mégis?): a mű metaforikus szinten az emberi "én" börtönéről szól - pedofil főhőse, Humbert Humbert ahhoz a majomhoz hasonlít, amelyik "létrehozta az első szénrajzot, amit állat valaha is készített; ez a vázlat a szerencsétlen pára ketrecének rúdjait ábrázolta".
A Lolita hallatlan világsikerét - két film is készült belőle (Stanley Kubrick, illetve Adrian Lyne rendezésében), és a világirodalom legtöbbet elemzett művei közé tartozik - elsősorban hihetetlen nyelvi és gondolati gazdagságának köszönheti: minden idők egyik legnagyobb művészregénye ez, amelyet képtelenség "kiolvasni".
Lolita, a "nimfácska" és a kiskorú szerelme miatt gyilkolni is képes Humbert Humbert története ezúttal az első magyar nyelvű Nabokov-sorozat részeként jelenik meg: nagyszerű regények sorába illeszkedik, melyek mindegyike az emberi lélek, a művészi teremtés és a nyelv végső határait kutatja.

Birgit Nilsson minden idők egyik legjelentősebb énekesnője volt, olyan művész, amilyen nem sok születik egy évszázadban. Azon kevesek közé tartozik, akikről elmondható, hogy új fejezetet nyitottak az operaéneklés történetében. Szerencsés helyen és időben, ideális körülmények között indult a karrierje: a második világháború utáni Stockholm nemcsak egy kiváló hazai erőkből álló, biztos kézzel vezetett operai együttesnek adott otthont, de számos világhírű vendégkarmester is ellátogatott a svéd fővárosba. Innen indulva Nilsson a világ összes jelentős operaszínpadára eljutott, a korszak legnagyobb Turandotjai, Saloméi és Izoldái között tartották számon. Wagner-énekesnőként főszereplője volt a Bayreuthi Ünnepi Játékok világháború utáni újjászületésének, az "Új Bayreuth" kísérletező időszakának, és részese lett a 20. század egyik legjelentősebb operai hangfelvétel-sorozatának, A nibelung gyűrűje Solti György által vezényelt produkciójának. Az operajátszás-történet egyik aranykorában volt világsztár, olyan korszakban, amelyben - az ő szavaival élve - "kész botránynak" számított, ha egy felvonás végén csak háromszor tapsolták ki a szereplőket a függöny elé.
Önéletrajzában - mely megjelenése után egy évvel díjat nyert a humoráért - jókedvűen, elragadó stílusban mesél gyerekkoráról, tanulmányairól, pályakezdő éveiről, nagy sikereiről, hangfelvételeiről, rajongóiról és első számú rajongójáról: a férjéről. Szinte mindent megtudunk, amire egy operarajongó kíváncsi lehet: háttérinformációkat a világ nagy operaházairól és azok igazgatóiról, személyes történeteket nagy énekesekről és karmesterekről, első kézből értesülhetünk megmosolyogtató színpadi csínyekről és kínos operai bakikról. Nilsson szakértőként ír az éneklésről, az énektanításról, operákról, operarendezésről, s az operarajongók és a szakmabeliek egyaránt sokat tanulhatnak abból, ahogy legkedvesebb szerepeit részletesebben is elemzi. De ugyanilyen szívesen mesél a hobbijairól, ételekről, árverésekről, ékszerekről, mindarról, ami az ő életét körülvette. S teszi mindezt félreismerhetetlen stílusában, melyben végig jelen van a saját hivatása - ahogy ő maga mondja: "opera az életem."

) A korszerűség problémája és a gyakorlati teológia Az egyház a „mai világban" él. „Az egyháznak, hogy feladatait teljesíthesse, szüntelenül vizsgálnia és az evangélium fényénél értelmeznie kell az idők jeleit - írja az Egyház a mai világban című zsinati rendelkezés, majd így folytatja: - Ez kötelessége, hogy ezáltal minden egyes nemzedéknek korszerű választ adhasson az örök emberi kérdésekre... Ismernünk és értenünk kell tehát a világot, amelyben élünk." (4. pont) E mondatok annyira nyilvánvalóak, hogy az egyház, illetve a teológia történetébe kevésbé járatos személy nem érti, miért hatottak a szenzáció erejével a II. vatikáni zsinatnak ilyen és hasonló kijelentései. Vajon nem természetes-e az, hogy az egyháznak meg kell ismernie a mai ember, a mai világ problémáit, ha választ akar adni rájuk? Nem természetes-e, hogy mai nyelven kell szólnia, ha hirdetni akarja Krisztus tanítását a mai embernek? Stb. Valóban mindez önmagában természetes. Sajnos azonban az is „természetes" - azaz a közösség természetével járó tulajdonság -, hogy minden szervezet, minden intézményesülő közösség szükségképpen ki van téve a megmerevedés veszélyének. S mindenütt ahol törvényeket hoznak (de hisz emberi közösség nem létezhet írott vagy íratlan törvények nélkül), máris fennáll a veszély, hogy a törvények túlhaladottá válnak: Hiszen az idő múltával mindig új igények jelentkeznek, amelyekre az előzőleg hozott törvények nem tudnak válaszolni. 

2 db kommunikációs kötet: Hogyan érveljünk röviden és hatásosan avagy a 30 másodperces üzenet technikája + Időgazdálkodás vezetőknek - Több mint 500 ötlet a hatékony időbeosztáshoz!