Konrád György - Csodafigurák (Arcképek, pillanatfelvételek)

"Egy -nagy ismeretlen Úr vendégeként- (Kosztolányi), a földi szenvedést megtapasztalva Kertész Imre szinte nem evilági, és mégis valamennyiőnknek ismerős perspektívából számol be mindarról, ami megesett vele. Talán ez a szabadság: a személyes, neki kiosztott életben nem végzetszerűséget látni, hanem különös próbatételt, amely lehetőséget nyújt a döntésre. Arra, hogy az -érinthetetlen- mag, a legszemélyesebb titok keresése során elmerészkedjen odáig, hogy akár el is veszítse ezt az ént. Mi a szabadság? Olyasvalami, amiben elválaszthatatlan a teljes idegenség és a tökéletes beteljesülés. Kertész Imrétől ezt tanultam. A Valaki másban a kortárs európai irodalomban párját ritkító élességgel és kíméletlenséggel mutatja be, miként talált rá az idegenben az otthonra, a nem-azonosban az azonosra. S közben bennünket, olvasókat is ráébreszt valamire. Arra, hogy a rettenetben, sőt a rettenet fokozásában is ott lappang a misztérium lehetősége, s hogy talán az idegenség végtelen fokozása vezet el minket oda, hogy sejteni kezdjük azt, ami túl van az idegenségen."
Földényi F. László

Életében kevesen méltányolták ezt a különös-kalandos életű, zárkózott írót. Maga is csak arra számított, hogy majd ennek a regényének a megjelenése után ötven esztendő múlva, 1880-ban lesz része megértésben és elismertetésben. Jóslata beteljesedett, sőt Stendhal, a művész és az ember ma érdekesebb és népszerűbb, mint valaha. Palástolt érzelmességében és értelmi fegyelmében két világ, a XVIII. és a XIX. század munkál, és talán ez a - korunktól sem idegen -kettősség teszi, hogy ez az éles szemű katonatiszt és precíz tisztviselő, szenvedélyes-olaszos műkedvelő és gyanakvó diplomata olyan mélyen átéli, de egyszersmind kívülről szemléli, és művészetében hitelesen jeleníti meg kora emberi-társadalmi élményét. A Vörös és fekete többszörös szín-jelképrendszere azt fejezi ki, hogy a XIX. századelő Franciaországában az egyszerű ember gyereke csak a vörös katonadolmányban vagy a fekete reverendában érvényesülhetett, de a vörös és fekete, a rulett két színe, azt is felidézi, hogy minden ilyen vakmerő törekvés mögött egy szerencsejáték kockázata borong.

E három kisregényt a történeti időrenden kívül a földrajzi környezet azonossága is egymás mellé, egymás mögé állítja: mindháromnak cselekménye egy kelet-alföldi, hajdanvolt, eltűnt, képzeletbeli, ám nagyon is valóságos megye, Zaránd vármegye területén bonyolódik.
A Here-báró-t 1954-ben merészeltem elkezdeni és a háromértelmű (trivális) cím és "hős" mögött ama első két esztendő (1945-46) "zarándi" viszonyai és válságai bontakoznaki ki.
Az Ember fia és farkasá-ban közelebb fekvő bátorsággal már alig három év távolából tekintek vissza 1956-ra, éles oldalsugarat vetve egyetlen község, egyetlen közösség, egyetlen család tragédiájára.
A Fekete rózsá-ban bűnhügyi történetnek álcáztam az Ember fia és farkasa ideje után következő esztendők faluéletét Az is lehetne a címe ennek a munkámnak: Egy tiszta leány-asszony három gyermekkel 1960-ban.
Negyedik, terjedelmesebb regényemben írtam le név szerint először s a földrajzi topográfia fiktív eszközeivel Zaránd megyét. Ez az összefoglaló mű felölei a jelen trilógia egész idejét és atmoszféráját. Ez a munkám (a Játékosok és szeretők) már nem fért ide, külön könyvbe kívánkozott.