Leon Uris - Miła 18

Budán a Mészáros utcában, ahogy jön fölfelé a Krisztina-templomtól, balra egy kis narancssárgára festett üzletet vehet észre a járókelő. Az üzlet a szépen csengő Tukán névre hallgat, ami nem véletlen, hiszen állatkereskedésről van szó. A bolt tulajdonosa és egyetlen alkalmazottja e könyv szerzője, lakói papagájok, halak, egy zöld béka és a könyvben szereplő aranyhörcsögök. Nem túlzás azt állítani, hogy a hörcsöglét rejtelmeit nem sokan ismerik jobban a szerzőnél, az pedig szinte bizonyos, hogy aligha szereti valaki nálánál jobban őket. Nem tagadható az sem, hogy a hörcsögök iránti rajongás másokat is megfertőz, mivel e komikusan harcias, ám mégis roppant barátságos kis lények sokak otthonába varázsolnak fényt és derűt, így hát nem csoda, ha e könyv szereplőinek egyik-másik kalandja sokak számára ismerős lesz, mert a hörcsögök legnagyobb titka az, hogy néhány perc alatt képesek felébreszteni a felnőttben is a gyermeket.

Gazdag a tárház, amelyből a Kossuth Rádió Egy csepp emberség c. sorozatában útmutató idézeteket merítettek a megszólalók. Csak szemezgetek a nevekből: Pilinszky János, Kosztolányi Dezső, Theodor Wiesengrund Adorno, Szabó Lőrinc, Thomas Mann, Máté evangélista, Platón, Hamvas Béla, Hemingway, Arany János, Schiller, Szent Ágoston, József Attila, Weöres Sándor, Babits Mihály, Makovecz Imre, Kipling, Reményik Sándor, Barsi Balázs, Vörösmarty Mihály, Hölderlin, Assissi Szent Ferenc, Tamási Áron, Arthur Miller, Márai Sándor, Hérakleitosz, Pál Apostol, Dzsida Jenő, Picasso, Szophoklesz, Mécs László, Li Taj-pó, Széchenyi István, Goethe, Mahatma Gandhi, Neumann János...
A neveket olvasva nem csoda, hogy hallgatóink már így köszönnek nekünk az utcán vagy telefonon: "Egy csepp emberség"! Megszólítási forma, a tisztesség vágya, az egymásra találásé, a társkeresésé lett ez a pár szó. A nem emberléptékű bevásárlóközpontban, ott, ahol a termékáradat szinte agyonnyom, elszemélytelenít, s már-már árucikknek érzi magát az ember is, a pénztáros - felismerve hangom - elfelejti beütni a termék árát és kedvesen, suttogva csak ennyit mond: "Egy csepp emberség". A fizikoterápián, amíg rámteszi a mágnespárnát a nővér, arról beszél, hogy édesanyja esténként könyvünket olvassa, az éjjeli szekrényén karnyújtásnyira tartja, akár a Bibliát. A buszon megszólítanak, a reggeli szereplő mondatait idézik, bizonyságul, hogy összetartozunk: rádósok, megszólalók, hallgatók. Mindannyiunkat egy láthatatlan szál köt össze: Egy csepp emberség. Negyven éve nem látott tanárom hív telefonon, s csak ennyit mond: köszönöm az Egy cseppet. Zavartan hárítom el a hálálkodást, hiszen köszönnivalóm nekem lenne és mert az ember manapság nem szokta a dicséretet. De hát mit is tettünk? Csak elgurítottuk az üveggolyót, amellyel bárki megkaphatja a távolságot.
Mégis kell, hogy legyen valami titka a sorozatnak, amelyet annyian áhítanak. Talán az, hogy ismét ráébredhettünk, nem vagyunk szegények, nem kell félnünk, van miből táplálkoznunk: elődeink nagysága, a velünk élők tehetsége tanít élni magunkért, és mindennapi eszméinkért!
Az Egy csepp emberség műsorsorozatában reggelenként, fél hét után három perccel, a Kossuth Rádióban beszélt már agykutató, író és költő, néprajzkutató, fodrász, operaénekes, színművész, geológus, csembalóművész, rabbi, püspök, zeneszerző, fizikus, újságíró, nyelvész, informatikus, cukrász, tanár és diák, könyvtáros, jogász, matematikus, festő, építész, szobrász, kriminológus, zongoraművész és karmester, közgazdász, régész, grafikus, rendező, rádió és tévébemondó, történész, műgyűjtő, akadémikus, népdalénekes, grafológus... és ki tudja még hányféle hivatású ember. 2004. március 15-től, 2005. július 31-ig, ötszáznégyen adtak a világ nagyjainak örökségéből és önmagukból egy csipetnyit, amit erőt és hitet sugároz valamennyiünknek a mindennapokra.
Köszönetképpen nekik, hallgatóinknak és olvasóinknak ajánlom szeretettel sorozatunk harmadik kötetét. 

Részlet a könyvből:

ÚTBAN A VADON FELÉ

TIZENNYOLC esztendővel ezelőtt pénzzé tettem, ami csekély értékem volt és feleségemmel, Osával, nekivágtam a nagyvilágnak. Átkeltünk a Déli Tengereken és átkutattuk a Maláji-félsziget dzsungeljeit.
Most akkor vagyunk a legboldogabbak, ha otthon lehetünk a Paradicsom-tó partján, Brit-Kelet-Afrikában, száz meg száz kilométernyire minden civilizációtól. Vad elefántok és bennszülöttek a legközelebbi szomszédaink. Pedig alapjában véve igazán nem sokat különbözünk a többi embertől, ha életünk más irányba is fordult, mint az övék.
Szeretjük az izgalmas, kalandos életet, szeretjük az otthonunkat és szeretjük a kényelmet is.
Afrikában bőven van részünk izgalmakban.
A vad elefántok bemerészkednek a zöldségeskertünkbe és burgonyát lopnak. Ostoba struccmadarak keresztülsurrannak az úton, közvetetlenül az autónk előtt. A rinóceroszok elől fölmászunk a fa tetejére. Oroszlánok és hiénák üvöltenek a sátraink körül. 

Temesvári Pelbárt művei Európa-szerte több generáción keresztül a gyakran kiadott és sűrűn forgatott könyvek közé tartoztak, miközben alakját, jellegzetes szerzetesi arcélét már-már elfelejtették az utódok, sőt nevét is egyre bizonytalanabbul írták. »Jeles tudományú férfiú, de idomtalan, görbe orrú és rút ábrázatú ember volt, akit gúny és nevetség tárgyául vettek« - mindössze ennyi maradt Istvánffy Miklós humanista történetíró emlékezetében nagyjából száz évvel később.
Pelbárt ijfú éveiről semmi bizonyosat nem tudunk. Alighanem 1435 táján született, talán Temesvárott (a korabeli névadási gyakorlat mindig egy közelben fekvő nagyobb települést nevezett meg szülőhelyeként, innen a bizonytalanság). Keresztneve állítólag Paulus (=Pál), szerzetesi neve Pelbartus (=Pelbárt), apja Ladislaus (=László). Ő maga Pelbertus de Temeswar formában írta nevét, de a későbbi fejlesztésekben már összevissza Pelivartus, Pilibart formában is találjuk. Mindez azt mutatja, hogy németből eredeztethető keresztneve (Willibord) idegenül hangzott, jóllehet a középkori hely- és személynévadásban egyáltalán nem ritka ekkor Magyarországon.