Magyar Bálint, Vásárhelyi Júlia - Magyar polip - A posztkommunista maffiaállam

Velence - a helybeliek szeretetteljesen la Serenissima, a "legtiszteletreméltóbb" néven emlegetik - már régóta röpíti álomvilágba a látogatókat: a San Marco, a Canal Grande két partját büszkén szegélyező káprázatos paloták, vagy Tiziano, Tintoretto és Tiepolo remekműveinek varázsa soha nem feledhető.

Szendrey Ákos, az 1965-ben elhunyt kiváló etnográfus műve eredetileg kandidátusi értekezésnek készült,s mind ez ideig csak az Akadémia kézirattárában volt hozzáférhető. Pedig igazi kultúrtörténeti csemege ez a boszorkányokról szóló – eddig legteljesebb – „értekezés”, amelyet haszonnal és élvezettel forgathatnak a szakemberek és az érdeklődő olvasók egyaránt.
Hiszen ki ne lenne kíváncsi arra, milyen is a „magyar boszorkány”, amely még csak nem is hasonlít a mesék vasorrú bábájához? Ki ne olvasná szívesen, hogyan lehet megszerezni ezt a titokzatos „tudományt”, hogyan lehet felismerni a rontót, s milyen módokon történhet meg a „boszorkányutazás”? Kit nem „babonáz meg”, hogy megtudhatja, mely vidékeken kiket tartottak boszorkánynak, azok hogyan rontottak-kötöttek-varázsoltak, s hogy miért éppen sóval, fejszével, gatyamadzaggal lehet védekezni ellenük?
Könyvében Szendrey Ákos – a régi idők szórványos feljegyzései, a boszorkányperek jegyzőkönyvei és az újabban feltárt néprajzi adatok alapján – összegzi, elemzi és rendszerezi a bűbájosokhoz kapcsolódó sokrétű, színes hiedelemanyagot.

A költő képzeletében él egy alak; szárnyas szellem, a kinek testetlen lénye nincs kötve a tér és idő rögéhez, s a kiben mégis a földi indulatok minden fajtái csatáznak. Szellem, a ki a mennynek hónából kivetve, nem talál befogadást a földi világban. Amott, a hol hona volna, száműzött; emitt, a hol uj hont lelhetne, idegen. Eltérő két világ választó űrében bolygó, társtalan szellem, a kit nagysága kárhoztat a társtalan magányosságra. »Igy jár - se czélja, se hona - soká a puszta végtelenben. « S ha pihenésre meg-megáll, tanyája hideg szirtorom, mely a menny és föld űrébe nyúlva, mennytől és földtől egyképpen idegen. És a szellem, nagyságának átkától gyászban, röghöz kötetlenségének, szabadságának nagy rabságában gyászos panaszra kel.
»A szeszélyes sors hazámtól igen messze, és életem nagyobb részére számüzött«, - panaszolja Zichy Mihály egyik levelében. S a keserűség, mely e sorokból kiárad, mintha rokonná tenné a Zichy gyászát a Lermontov szellemének, »A démonnak« nagy gyászával, a melyet talán éppen e lelki rokonság révén szólaltatott meg olyan csodálatos, megragadó erővel a Zichy Mihály művészete.