Mihályi Gábor - Két apa között

Krúdy Gyula több mint egy évtizedig lakott a Margitszigeten. Az 1920-as években számos írásában örökítette meg a sziget múltját és jelenét. Portrékat rajzolt a valaha itt élőkről, Szent Margittól Arany Jánosig. Megtudhatjuk, milyen volt az élet az egykor árnyas fák alatt, amikor még omnibusz járt ki a szigetre, amikor a gavallérok titkon párbajt vívtak egy-egy hölgy miatt, amikor minden évben pünkösdi királynőt választottak a tavasszal idesereglő ifjú lányok közül. Aki végigolvassa ezt a gazdagon illusztrált kötetet, különös időutazáson vehet részt, a harmadik évezredből visszaröppen az elmúlt századokba. Krúdynak a Margitszigetről szóló írásai még soha nem jelentek meg kötetbe sorolva.

Fújdogál a szél, én, te, mindenki a találkozások városában, de ők most versben és prózában. Néha még csöndesen, mesterfogásokról sutyorogva, máskor meg végigsüvöltve ismeretlen sikátorokon.
Csak semmi parnasszus. A pincéből érkeznek az irodalomba, hiszen az újabb hangok öblösödésének tér és visszhang kell. A kazamaták boltozatát már elérték, és nem állnak, nem állhatnak meg a gádorban. Ez a nyolc, még érettségi előtt álló, vagy alighogy egyetemista ifjonc lement, mert fel akar jönni. Jóllehet nem sütkérezhetnek, az is igaz: ezeknek a gyíkoknak nem kell fedezék.
Közös megjelenésük nem véletlen, ám mindenképpen váratlan lépés. Önképzőkörből pályakezdés - volt már, legyen is ilyen, de majdhogynem suttyomban? Nyitottság és fegyelmezettség, ösztönös és tudatos újat és máshogy mondás, és persze megkérdőjelezhetetlen tehetség érdeme, hogy az együttes sakk után tovább küzdjenek az olvasók kegyeiért, és bemattolják magukat az irodalomba.

Per Naroskin svéd pszichológus, terapeuta és tanár. Könyve komoly, ugyanakkor szórakoztató olvasmány a "felnőttség" lélektanáról és az élet nagy kérdéseiről. Ajánljuk mindazoknak, akik magukat felnőttnek érzik, sőt azoknak is, akik éppen ettől az érzéstől szeretnének megszabadulni. Haszonnal forgathatják azok, akik azon töprengenek, hogyan felelhetnének meg a felnőtt lét követelményeinek. És ezen ki ne tűnődne el olykor-olykor?

Holtak és utódok, családok és barátságok, eszmék és szerelmek két nemzedéke.
Závada regénye Buchbinder fényképész 1942-es életképével veszi kezdetét, és az elmúlt század ötven évét íveli át. A Jadviga párnája és a Milota után a trilógia harmadik darabja csoportkép egy történelmi korról, amely a szerző "műtermében" személyes fikcióvá, párhuzamos élettörténetekké bomlik ki és fonódik össze. Hitek és tévhitek, köz- és magánbűnök, kis és nagy hazugságok, érzékek és érzelmek iskolája ez a könyv. Úgy húz magába, mint valamely lassú örvény, s ha mélyéről végül fölenged, láthatóbbá válik ez a közös, nehéz dolog - hívjuk nemzeti múltnak-, tót, zsidó és magyar magyaroké, mindannyiunké, akik a történetet mint narrátorok, névtelen ismerősök magunknak elbeszéljük.
A fényképész utókora mi vagyunk.
"Biztosan ez fog majd Violának jutni, dőlt végig, bebújt a takaró alá, s elképzelte, hogy ezt a teret, amelyben ő kialvatlanul vacog éppen, pár óra múlva annak az asszonynak a teste fogja kitölteni. Ahogy megforult, a fejénél penészes gerincű fényképalbumokat pillantott meg fölstószolva a polcon, belelapozott az egyikbe... Talált egy letört drót-szemüvegszárat is, melynek rugós fülkampója az album gerincébe volt beakasztva. A hátsó borító alól egy paszpartura kasírozott piaci csoportkép fordult ki a takaróra, sok figurával, vitatkozásszerű jelenettel a közepén. Koren hiába bámulta, nem segíthettünk, de azt se bántuk, hogy - mint afféle ölébe hullott szökevény-képet - gondolta, eltulajdonítja. Becsúsztatta hát a válltáskájába, s bedugta mellé a szemüvegszárat is."