Vas Zoltán - Akkori önmagunkról - Önéletírás II. (Tények és Tanúk sorozat)

Színes, élvezetes, dokumentatív értékű önéletrajzi beszámoló Ábel Olga könyve. A bözödújfalui székely zsidó - szombatos - leszármazott, aki negyedszázadnál többet töltött el különböző erdélyi és hazai újságok redakcióiban, emlékei kútjából nemcsak magazinszenzációkat, szakmai intimitásokat, politikai "színeseket" merít. Helyet kapnak könyvében a faji előítélet miatt igen sok emberi megpróbáltatásnak kitett élet szokványosabb eseményei is. Megismerjük belőle a földbérletekkel bajlódó, korán elhunyt apát, a több gyerekért helytálló édesanyát, testvéreket, férjet, barátokat és mindazokat a személyeket, akikkel a sors munkája során (vagy kényszerélete során) összehozta. A két világháború közötti erdélyi magyar sajtóviszonyok jellemző kórtüneteiről beszél, hogy utána mint bergen-belseni KZ-fogoly, majd mint svájci "csereáru" számoljon be hitelesen élményeiről. Az ötvenes évek magyar sajtóéletének apróbb-nagyobb, sőt tragikus eseményei egészítik ki felszabadulás utáni életbeszámolóját.

"Akkor kellett volna csak igazán látni, merni, amikor a kokárdás, vitézkötéses frázissziporkák elvakítottak, amikor a hamis és hazug tájékoztatások ködfejlesztői a leghangosabban sisteregtek, amikor az Árpád-sávosok által fellobantott máglyák füstje fojtogató felhőben gomolygott. Most látom mindezt tisztán, világosan. Most, amikor vak vagyok."

A cím nem az olvasók megtévesztésére szolgál. A könyv valóban kicsi, pornográf és mindenekelőtt magyar: kicsinységében és pornográfiájában is; minden sorát a magyar közel- és távolabbi múlt hatja át, az anekdotákat ugyanúgy ez a valóság teremtette, ahogy a nekünk szegeződő, véget érni nem akaró kérdéseket, az első fejezet „hibás magyarsággal, remegve írt” jelen-történetkéit éppúgy, mint a tükörfejezetben „a lélek mérnökének” kalandjait. Indulatosság és részvét az írások mozgatója; itt és most ezért és ezért így meg így élünk: lehetne-e és kellene-e másképp, és hogyan, ha igen… Vagy ahogy a könyvben idézett klasszikus kérdések szólnak: „Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit szabad remélnem?”

"Nem Malraux-ról írok. Megtették ezt sokan mások, a legkülönbözőbb címeken: írtak az emberről, életművéről, művei több nemzedékre gyakorolt hatásáról. Én Josette-ről akarok írni, aki soha nem lett Josette Malraux, de Malraux életének legdrámaibb éveiben, férfikora teljében volt André társa, az asszony, akit szeretett."