Alibi hat hónapra - Felhő

1811-ben Budán kiadott könyv reprintje. Horváth Mihály (1809 – 1878) püspök, a Batthyány-kormány idején Magyarország vallás- és közoktatásügyi minisztere, a tudományos magyar történetírás megteremtője, az egyház és az állam szétválasztásának harcosa. Az egyház tanai miatt kiközösítette, és eltiltotta papi hivatásának gyakorlásától. A szabadságharc idején betöltött szerepéért felségsértés vádjával elítélték, tisztségeitől megfosztották, és 1851-ben halálra ítélték (távollétében az ítéletet jelképesen végre is hajtották). A szabadságharc leverése után 18 évet töltött emigrációban Belgiumban és Franciaországban, majd Erzsébet királyné közbenjárására visszatérhetett hazájába.

Az eredetileg magyar, francia és román folyóiratokban megjelent írások átdolgozott formában kerültek e kötetbe. Célunk a román irodalom egy-egy fontosabb fejezetének hármas megvilágítása volt a francia-román, magyar-román vagy éppenséggel a francia-magyar kapcsolatrendszeren keresztül. Számos, eddig ismeretlen adatra bukkantunk, amely alátámasztja a színház és a vígjáték szerepét a 19. századi román fejlődéstörténetben. Ezenkívül értékes információkkal szolgáltak a francia konzulok diplomáciai jelentései is. Új szempontok szerint vizsgáltuk Mihai Eminescu magyarokról szóló cikkeit, a román irodalom magyar fordítástörténetét, továbbá Tristan Tzara magyar kapcsolatait, valamint az 1956-os szabadságharchoz fűződő szoros kötődését. Összefoglaló képet próbáltunk fölvázolni a román avantgárdról vagy a hatvanas évek végének egyetlen román irodalmi ellenzéki irányzatáról, az esztétikai oneirizmusról. A teóriák helyett egymás mellé próbáltuk állítani a másfélszáz éves levéltári anyagot, a kevésbé ismert dokumentumokat és leveleket, hogy párbeszédet folytassanak egymással és a jelennel.
Emlékeztetni szeretnénk arra, hogy az utolsó román irodalomtörténet ezelőtt ötven évvel látott napvilágot! Jobban oda kellene figyelni szomszédainkra, talán többet is tanulhatnánk tőlük, mint gondoljuk.
Ezúton szeretnék köszönetet mondani a Budapesti Francia Intézetnek, hogy támogatta többszöri párizsi tartózkodásomat és a francia levéltárakban folytatott kutatásaimat.

Jószándékkal voltak hozzám tanítványaim és fakultásbeli kollegáim, itt fekszik előttem drága kötésben első példánya az ünnepi iratnak, amelyet születésem hatvanadik és filológiai munkásságom kezdetének harmincadik évfordulójára ünnepélyesen átnyújtottak. Valóságos életrajzzá dagadt a munka, nem hiányzik belőle egyetlen rövid tanulmány se, egyetlen ünnepi beszéd, egyetlen semmitmondó könyvkritika se, amely valamely tudós évkönyvben megjelent, a bibliográfus szorgalma valamennyit kiásta papírsírjából, tisztán és szorgosan, takarosra söpört lépcsőhöz hasonlóan, fokról-fokra felépítették e könyvben szellemi fejlődésem egész sorát, mind a mai napig. Valóban hálátlan volnék, ha nem lelném örömömet e megható gondosságban. Amit hitem szerint megéltem és elveszítettem, e képben egységes rendben újra viszszatér; nem, nem tagadhatom, hogy öreg ember létemre e lapokat ugyanolyan büszkeséggel szemléltem, mint egykor a tanuló tanárainak bizonyítványát, amely elsőízben tanúsítja, hogy van benne készség és akarat a tudomány műveléséhez.
S mégis: miután végiglapoztam e kétszáz szorgos oldalt s szellemem tükörképét alaposan szemügyre vettem, akaratlanul is elmosolyodtam. Tényleg ez volt-e az én életem, vájjon tényleg ilyen kényelmes és céltudatos kanyarodókban emelkedett az első órától kezdve mind a mai napig, amint életem történetírója papiros téglákból így egymásra rétegezte?...