Barion Pixel
A weboldalon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassunk. Részletes leírás

„Az ihlet áldás” – Interjú Oláh Katival és Boda Balázzsal

Oláh Kati és Boda Balázs nemcsak együtt, hanem a maguk jogán is igazi fogalmak a kortárs festőművészetben. Inspirációról, iskoláról és sikerekről beszélgettünk velük.

Meséljenek a kezdetekről: hogyan, mikor találtak rá a festőművészetre?

Boda Balázs: Nem is olyan egyszerű erre válaszolni. Úgy gondolom, én festőnek születtem, más kérdés, hogy majd’ harminc éves voltam már, amikor hivatásszerűen kezdtem festeni. A talentum egy része biztosan örökölt, nagymamám és édesanyám is kiválóan rajzolt-festett, másrészt vonzott az alkotással járó függetlenség és szabadság, illetve az önkifejezés lehetősége. Katihoz is közel állt a művészet valamely ágának gyakorlása, zongorázott, textilezett előbb, majd amikor összeházasodtunk, az inspirációmra festeni kezdett. Mondhatjuk tanítványnak, de később tőlem független stílust alakított ki magának. Ma már inkább foglalkozom sík- és térplasztikával, mint klasszikus festészettel, Kati néhány éve az ékszerkészítést választotta, antik, törött porcelánokból.

interju_boda_balazs_olah_kati_festomuvesz_paloznak

Boda Balázs: Nyári emlék

Balázs, Ön az iskolapadot még a gimnáziumi évek alatt munkára cserélte, és csak később érettségizett le. Ez manapság már szinte mesébe illő, izgalmas történet egy festő élettörténetét nézve, de akkoriban meglehet, nem így élte ezt meg. Mi állt a váltás hátterében, és mi vette rá arra, hogy mégis visszatérjen tanulni?

B. B.: Bevallom, sosem szerettem tanulni, pontosabban azt csinálni, amit mondanak, amit elvárnak tőlem. Ezért indultam el talán idő előtt a magam útján. Később persze be kellett látnom, hogy a társadalmi elvárások szintjén, mint amilyen például az általános műveltség megszerzése, mégiscsak integrálódnom kell. Most, hogy öregszem, már látom, a leghasznosabbakat az élettől tanultam meg.

Legtöbb kortárs festőművészünk a Képzőművészeti Egyetemen végzett, de ez alól természetesen több kivétel is akad. Az Önök útja hogyhogy nem keresztezte az intézményét, és érezték-e ennek valaha hiányát – vagy épp előnyét?

B. B.: Ismerek néhány művészsorsot, festőket, akik ösztönös művelői voltak a szakmájuknak, és nem szorultak az Akadémia támogató irányítására. Mások ott alapozták meg a tudásukat és ezáltal tettek szert ismertségre, kapcsolatokra, lehetőségekre. Mi Katival magányos, autodidakta módon fejlődő alkotók vagyunk, vidéken élünk, távol a történések színtereitől. Igaz, a kezdetekkor egyszer felvételiztem a főiskolára, de helyhiányra hivatkozva elutasítottak. Nem próbálkoztam többet. Később hallottam olyan véleményt is, hogy jobb így, legalább nem uniformizált az iskola.

interju_boda_balazs_olah_kati_festomuvesz_paloznak

Boda Balázs: Séta a fövenyen

Mit gondolnak a kortárs magyar képzőművészetről? Önök szerint hogyan ítéli meg a szakma a tájképfestészetet manapság?

B. B.: Elszigetelve élünk, ahogy az előbb mondtam, de ettől függetlenül, ha tehetjük, járunk múzeumokba, galériákba itthon és külföldön egyaránt. Sokat utazunk, így átfogóbb képet tudtunk kialakítani a kortárs művészeti életről, irányokról. Úgy látjuk, rendkívül szellemes és elgondolkodtató, sőt drámai erősségű művekkel van tele szinte minden kiállítótér. A fiatalok mindenütt nagyon jók, frissek, bátrak, erősek. Amúgy nem látok különbséget magyar és külföldi alkotók munkáiban, ami valószínűleg a globalizációnak és az internet elterjedésének köszönhető elsősorban. Az inspiráció mára egyetemes lett, kezdünk uniformizáltan gondolkodni, és a reflexiók is hasonlóak. Hiába születik egyéni reakció és megoldás egy mondanivalóra, a plagizálás is terjedőben van. De sajnos a XXI. században sokkal kevesebb az egyéniség, viszont sokkal több a trend. És itt a tőke, a pénz befolyása, ami szintén átveheti az irányítást.

Ami a klasszikus tájfestészetet illeti, úgy látom, túl van a fénykorán. Ha nincs valamilyen technikával, egyéni látásmóddal megbolondítva, már érdektelen, unalmas. Rögzítő, dokumentáló szerepét rég átvette a fotográfia, és az emberek többre vágynak annál, mint amit amúgy is láthatnak és lefotózva hazavihetnek. A szakma már a múlt században felismerte ezt és új utakat keresve fejlődött tovább, tehát maradinak, avíttnak tartja a klasszikus értelemben vett tájképfestészetet.

Katalin, ha jól tudom, Ön a festészet mellett egy egészen más művészeti ágban is aktívan alkot. Kérem, meséljen erről!

Oláh Kati: Értékmentő szándékkal adok új életet a régi, törött fajanszoknak, porcelánoknak. Többnyire a XIX. században készített, törött darabokat használok fel erre a célra. Ezek szín- és mintavilága a legalkalmasabb ékszerek készítésére. Kedvenceim az angol és a francia gyárakban készült csészék, csészealjak, például a Cauldon, az Addereley, a Copeland, a Sarreguemines és Terre de fer márkajellel ellátott porcelánok. Az ékszerek minden darabja egyedi tervezésű, olykor megtartva a törés adta formát, máskor a kinyerhető minta határozza meg a medál alakját.

interju_boda_balazs_olah_kati_festomuvesz_paloznak

Számos emlék köti Önöket Budapesthez, mégis Paloznakon telepedtek le. Miért épp erre a településre esett a választásuk?

B. B.: Itt vagyunk otthon. A Boda, illetve anyai ágon a Pongrácz család lényegében egy időben jelent meg a településen még az 1860-as években, ráadásul birtokszomszédként a falu fölötti hegyoldalban. A két família a szüleim révén egyesült. Én ugyan Devecserben születtem, de pár hetes koromban az első utam ide, a nagyszülőkhöz vezetett. Budapesten nőttem fel, a nyarakat viszont ebben a békés, csendes, álmos kis faluban élvezhettük végig a nővéremmel a Balaton közelségében. Aztán felnőtt fejjel, feleségemmel, Oláh Katival elegünk lett a nyüzsgő, lármás fővárosból, és ideköltöztünk a Pongrácz villába és önálló, új életet kezdtünk. Nyugodt körülmények között tudtunk alkotni, festettük a környéket, a vízpart nádasait, a Pannon táj megannyi szépségét, tanúhegyeit, öreg présházait, dűlőútjait, eltűnőben lévő apró részleteit. A szüleimmel való egyezség értelmében négy év után 1990-ben Óbudavárra költöztünk a saját házunkba, és tizenhét éven át ott laktunk. Létrehoztuk a Képíró Műhelyt, és mondhatom, életünk legcsodálatosabb évei ahhoz az időszakhoz kötődnek. Mégis volt valami megfoghatatlan érzés bennünk, amit csak sok-sok év múlva tudtunk megfejteni. Valami elvágyódás, valami honvágyféle. Csak amikor visszatértünk Paloznakra, akkor értettük meg, hogy miért. Mert nekem feltétlenül, és Katinak rajtam keresztül megélt módon ez az otthona. Itt vannak a gyermekkori emlékeim helyszínei és itt nyugszanak az őseim a temetőben. Megbecsült tagjai lettünk a közösségnek, a Képíró Műhely 2017-ben Örökség-díjat, 2019-ben Paloznakért kitüntetést kapott.

interju_boda_balazs_olah_kati_festomuvesz_paloznak
Oláh Kati: Álom

Romantikus elképzeléseink vannak a festők mindennapjairól: későn kelnek, kiülnek a természetbe, és madárcsicsergés közepette festenek. A valóság azért valószínűleg jóval árnyaltabb ennél. Kérem, meséljenek arról, hogyan telik egy művészházaspár napja!

B. B.: Olyan érzés fog el, mintha meglesett volna minket. Lényegében így élünk. Valóban későn kelünk, ágyban kávézunk, sokat sétálunk a környéken, ami csodaszép. Az óbudavári túlméretes birtok után a ház körüli 800 négyzetméteres kertet gyerekjáték rendben tartani, de azért ad feladatot, amit szívesen látunk el. A munkáról: ha nincs konkrét megbízás, szorongató határidő, az alkotókedvünk változó. Általában estefelé vagyunk aktívabbak és éjszaka dolgozunk a leghatékonyabban, amikor már semmi külső hatás, inger nem zavar meg az elmélyülésben. Rendre éjfél után hagyjuk abba a munkát.

Az Önök alkotásai már a Stelázsi falain is megfordultak és megfordulnak. Hol találkozhatunk még a festményeikkel?

B. B.: A kapcsolatunk Annával és Gáborral különlegesnek mondható, velük valamelyik Művészetek Völgye rendezvényen találkoztunk először. Az ott bemutatott festményeink stílusa törekedett illeszkedni a kapolcsi összképhez-hangulathoz, ez tetszett meg nekik, és ezek bemutatását tették lehetővé az üzletük falain. Mint mondtam, a mostanában készülő munkák már nem olyanok. Hiába, ahogy a világ változik, mi is követjük, talán követni kényszerülünk a kommunikációs nyelvet. Ezek az új művek a paloznaki galériánkon kívül csoportos és egyéni kiállításokon láthatók. Tagjai vagyunk a Veszprémi Művész Céhnek, mely rendszeresen szervez a tagjainak tárlatokat szerte az országban. Ha a pandémia-helyzet engedi csoportos tárlaton legközelebb Pápán veszek részt, egyéni kiállításom pedig júliusban lesz a vászolyi galériában.

interju_boda_balazs_olah_kati_festomuvesz_paloznak

Boda Balázs: Simogató

Az örök kérdések: van-e tehetség vagy csak szorgalom létezik? Van-e ihlet vagy szigorú munka van csupán? Önök melyikek mellett tennék le a voksukat?

B. B.: Nagyon jó kérdések, sokszor feltesszük magunknak is, bár szinte mindig ugyanaz a válasz, egyik sincs meg a másik nélkül. Van egy kis tábla a festőállványom fölött a falon. Ez áll rajta: „Lustáknál ritka vendég az ihlet”. Ha jól tudom, Csajkovszkij idézet. Hogy miért van ott? Figyelmeztetésül, támogatásként. Nem vagyok/vagyunk megszállott, munkamániás, harcos alkotók. Szeretünk megfontoltan, lassú tempóban, de alaposan dolgozni, törekszünk a tökéletesre, amit persze sosem érünk el, de ez nem szegi kedvünk, hiszen emberek vagyunk. Az ihlet – szoktam mondani – áldás. Kiváltság, amit tisztelni és becsülni kell. Ha az nincs, csak favágás lesz az „alkotás”.

Mit tartanak a legnagyobb szakmai sikerüknek?

B. B.: Azt, hogy az életünk rendben van. Azt, hogy azzal foglalkozhatunk, amit szeretünk, ami eltart, és ami örömöt okoz másoknak is.

És végezetül: mit tanácsolnának annak, aki Önökhöz hasonlóan életpályát szeretne váltani, és festeni szeretne?

B. B.: Ezzel kapcsolatban tanácstalanok vagyunk. Életpályát váltani sok okból lehet, vagy kellhet. Egy festőművész nem választ, a sorsa választja őt erre. Persze festeni, kedvtelésből festegetni, egészen mást jelent. Rengeteg kudarc, de öröm és siker forrása lehet minden alkotói folyamat. Ugyanakkor ez egy szakma is, komoly képzést és gyakorlást igényel. A hivatásos munka azonban egészen más nagyságrend. Kérdés, hogy mi a cél. Ezen a pályán megmaradni, érvényesülni, megélni belőle sosem volt könnyű, sőt… de nem cserélnénk el semmiért.

Tartalomhoz tartozó címkék: blog interjú