Életem regényei

Apor Vilmos püspök 1941. március első napján érkezett meg Győrbe. A beiktatás ünnepségei után legelőször az egyházmegye papságával kívánt megismerkedni. Ennek folytán került sor a káplánokra is. Így hívta magához a Püspökvárba dr. Cseh Sándor újvárosi káplánt is bemutatkozásra.
Úgy látszik, első találkozásuk nemcsak az újvárosi káplánra volt nagy hatással, de a káplán is jó benyomást tett a püspökre. Pár nappal a bemutatkozás után magához hívta a Püspökvárba és kinevezte szertartó levéltárosnak. Így kezdődött el a püspök mellett szolgálata.
Egy év múlva titkár lett.
Ettől fogva már minden idejét a püspöke melletti szolgálat kötötte le. Így ő töltötte a legtöbb időt a püspök mellett, egészen annak vértanúhaláláig.
Könyvünkben a volt titkár visszaemlékezéseivel ismerkedhetnek meg az olvasók.

Ávráhám Ben Jehósuá, a haifai egyetem irodalomprofesszora azt sugallja regényében: akkor kerekedhetünk fölébe a bennünket körülvevő világ szorongató ellentmondásainak, ha előbb önmagunkat győzzük le.
Az eredetileg Tel Avivban megjelent könyv egy család belső életén keresztül a mai izraeli élet szinte minden fontosabb metszetét bemutatja. Lapjain az olvasó nemcsak egy előttünk úgyszólván ismeretlen irodalomba, hanem egy igen hiányosan ismert, sajátos világba, a mai Izrael hétköznapjaiba is betekintést kaphat.

"Egy -nagy ismeretlen Úr vendégeként- (Kosztolányi), a földi szenvedést megtapasztalva Kertész Imre szinte nem evilági, és mégis valamennyiőnknek ismerős perspektívából számol be mindarról, ami megesett vele. Talán ez a szabadság: a személyes, neki kiosztott életben nem végzetszerűséget látni, hanem különös próbatételt, amely lehetőséget nyújt a döntésre. Arra, hogy az -érinthetetlen- mag, a legszemélyesebb titok keresése során elmerészkedjen odáig, hogy akár el is veszítse ezt az ént. Mi a szabadság? Olyasvalami, amiben elválaszthatatlan a teljes idegenség és a tökéletes beteljesülés. Kertész Imrétől ezt tanultam. A Valaki másban a kortárs európai irodalomban párját ritkító élességgel és kíméletlenséggel mutatja be, miként talált rá az idegenben az otthonra, a nem-azonosban az azonosra. S közben bennünket, olvasókat is ráébreszt valamire. Arra, hogy a rettenetben, sőt a rettenet fokozásában is ott lappang a misztérium lehetősége, s hogy talán az idegenség végtelen fokozása vezet el minket oda, hogy sejteni kezdjük azt, ami túl van az idegenségen."
Földényi F. László

"A pármai kolostor a XIX. század nagyregénye, a szabadság és a boldogság követelése a Szent-Szövetség korában" - írta róla Aragon. Ez a regény Stendhal öregkori, utolsó, legérettebb remekműve. A maga korában kevesen értették meg, de a kevesek közt Balzac így nyilatkozott róla: "Stendhal olyan regényt írt, melynek minden fejezetében a fenséges szólal meg!... Csak lángész teremthette meg ezeket a helyzeteket, eseményeket, újra és újra feltáruló bonyodalmakat - egy zsarnok udvarát!...
Nagyszerű, kellemes, szenvedélyes és mindvégig igaz mű!... Micsoda könyv! A szenvedély nagy kiáltásait halljuk majd minden oldalán!" A pármai kolostor-ban csodálatos egységben találkozik Stendhal realizmusa és páratlan romantikája, mely ártatlanságukban és romlottságukban egyaránt elragadó nőalakokban és varázslatos olasz tájakban bontja ki az öreg Stendhal szenvedélyes és mégis szemérmes líráját, végső vallomását az életről és a világról.