Féltucat lány

Az Indiai- és a Csendes-óceánnal körbezárt Indokínai-félsziget és Indonéz szigetvilág, bár népszerű merülőhelyeknek ad otthont, mégis számos felfedezésre váró partszakasszal és szigettel rendelkezik. Délkelet-Ázsia mesés víz alatti világával és csodálatos tengerpartjaival a kalandvágyó könnyűbúvárok Mekkája. Több ezer szigetén álmaink trópusi merülései válhatnak valóra. A meleg, kristálytiszta víz, a káprázatos korallzátonyok, a hihetetlenül gazdag víz alatti élővilág, a számtalan hajó- és repülőgéproncs mind emlékezetessé varázsolják az itt eltöltött időt. Utazásunkat Ázsia népeinek sokszínűsége, távoli, egzotikus kultúrája és ízletes konyhája teszik teljessé. Könyvünk az utazás és búvárkodás megszervezésében segít. Bemutatjuk Vietnám, Thaiföld, Malajzia és Indonézia legszebb területeit hasznos utazási információkkal kiegészítve. A kék mélység szerelmesei több száz merülőhely rövid leírását, élővilágát és legfontosabb merülési paramétereit ismerhetik meg, térképek segítségével. A helyi búvárközpontok elérhetőségeinek és szolgáltatásainak bemutatásával akár már itthonról megszervezhető a búvárkaland. A színes fotókkal illusztrált könyv remélhetőleg kedvcsinálóként is megállja a helyét. 

Choderlos de Laclos fordítása közben vetette papírra Örkény István: "a férfiak és nők pöre máig is eldöntetlen, mert eldönthetetlen: Laclos sem hozhatott benne ítéletet. De övé a dicsőség, hogy a különnemű lényeknek ezt az öröktől fogva tartó és sohasem szűnő gyengéd és mégis vérszomjas viaskodását bámulatos elemző készséggel, korát megelőző lélekismerettel s a maga teljes drámai izzásában írta meg." Choderlos de Laclos a XVIII. század végén, a nagy történelmi földrengések korában írja meg művét, melynek lelkes hívei voltak - köztük nem kisebb egyéniség, mint a zseniális Stendhal - és bigott ellenzői. A múlt században például megjelentetését, árusítását is bírósági hercehurca követte. Tiltott gyümölccsé változott ez a nagyszerű, őszinte könyv, amelyben férfiak és nők cselszövései, praktikái, az udvarlások és szövevényes testi-lelki kapcsolatok előterében mindvégig ott van a legyőzhetetlen Erósz.

Néhány éve, miközben egy novellásköteten dolgoztam, az egyik epizódnál váratlanul ráébredtem, hogy a közvetlen környezetemben élt egy ember - színt vallok, az apámról van szó -, akit sohasem láttam hangosan, olyan igazán jóízűen nevetni, hahotázni, netán röhögni, mint a többi embert általában, legfeljebb néha-néha mosolyogni. De az is mindössze egy halvány, szomorkás mosoly volt, vagy inkább csak egy mosolyféle, és akkor is mintha némán elnézést kért volna valakitől.

Mivel ez a felfedezés nem hagyott nyugodni, sutba dobtam a félkész novellagyűjteményt, és elhatároztam, hogy megpróbálok a végére járni a dolognak. Persze ismertem a történetét, a kettétört életét, sajnos csak felületesen, mert, mint minden "rendes" gyerek, én sem kérdeztem, amikor még lehetett volna. Talán kíméletből sem, mentem fel magamat valamennyire. Mivel a regény főhősét már nem állt módomban kikérdezni, jobb híján saját magamnak voltam kénytelen feltenni a korábban elmaradt kérdéseket, és megkíséreltem választ találni rájuk. Íme az eredmény.

Részlet a kötetből:

„Horatius noster"

NYUGATEURÓPA szellemi emberét abban a korban, amelyben a költészetnek megnyílni kezd, három latin költő ragadja meg hatásával: Vergilius, mint ,imádság és költészet' - vagyis az, amit e kettőben a misztikus lélek azonosnak érez -; Catullus, mint szenvedély és költészet; Horatius, mint életbölcseség és... tegyük-e hozzá, hogy költészet?
Annyira megszoktuk már a romantika kora óta a költőt belső oldaláról, az érzelmek hullámzása felől nézni, hogy Horatius líráját Catullusé mellett nem is merjük egészen költészetnek érezni. Iskolamesterei maguk szoktatták rá a nem-latin Európa szellemi emberét mindenütt, Angliában éppen úgy, mint nálunk, erre a különösségre.
Mintha a catullusi tűz, szabadszájúság, tiszteletlenség Caesarrfal szemben egy kiszáradt iskolás lelkületnek éppen azért volna legfőbb lírai ideálja, mert elérhetetlen a számára! S mintha ugyanez az erőtlen középszerűség találna megnyugvást Horatiusban, az ,arany középszer' költőjében. Mintha önmagát állítaná oda ideálnak, amikor Horatiusról eltanítgatja, hogy ez az a költő, akinek csak a fiatalság és szegénység adott szájára vakmerő szavakat, különben a tanult művészet embere ő, és Caesar nagy tisztelője...
Nálunk magyaroknál ez az utolsó dicséret azután teljesen ellenkező értelművé fordult. Mi negyvennyolcasokká lettünk Horatiusszal szemben. Nagyszerű alkalom volt ő: megvetni azt, aki - erre a pontra tapadtak rá legtöbbnyire a megvető tekintetek - Maecenas- és Caesar-tiszteletével érvényesült, megvetni az osztályteremben, elméletileg, irodalomtörténetileg. Nem mondta-e Horatius maga, hogy költeményein fogják a gyermekeket az elemekre oktatni? Azt nem sejtette, hogy egy magyar történetfelfogás elemeire is, - egy olyan történetfelfogáséra, amely a puszta oktatásban kimerült.