Gyógyító kezek

„Mit jelent középszerűnek lenni? Hogy lehet ezzel együtt élni?" Mi történik, ha az ember nem találja meg a valódi hivatását? Mivé lesz, ha nem képes sorsát megélni, mert az csupán véletlenek láncolatából áll össze? Ezeket a kellemetlen, de mindannyiunkat foglalkoztató kérdéseket teszi fel Dániel Kehlmann rendkívül olvasmányos regényében a tőle megszokott humorral és filozofikussággal. Ám nem áll meg itt. Azt is bemutatja, hogy miért és miként menekül a kötelességeibe a saját tehetsége kibontakoztatását elszalasztó ember. És hogy hiába a családi minták, „saját erőből kell megtanulni mindent". A több nézőpontból elmesélt események hőse egy a családját faképnél hagyó író, egy Isten létezését tagadó pap, egy festő hagyatékának rafinált gondozója, valamint egy üldözési mániás vagyontanácsadó. Egy apa és három fia, akik életét a hazugságok és a látszatok uralják. Kehlmann legújabb regénye 2013-ban látott napvilágot Németországban, és rögtön a Spiegel bestseller listájának élére állt.

Ha egy-egy költő előtt kitárul az irodalomtörténet kapuja, többnyire be is csapódik mögötte, azontúl az iskolai olvasókönyvek zsákmánya és poétikai példatárak vendége. Akinek szobrot állítunk, ezzel kiemeljük az élet üteméből; az emberek el-elsietnek a talapzat mellett, de kevesen tekintenek fel az érc-alakra. Arany János azon ritka nagyságok közé tartozik, akik haláluk után is itt maradtak az életben. Ez a valódi nagyság jegye, - ez a valódi halhatatlanság.
Ötven éve, hogy írói tolla megállott, de betűi egy félszázad alatt sem halványultak el. Mint Kelet sziklába vésett törvényei, századok viharai és napsütései közt állandón hirdetik kinyilatkoztatásaikat.
Arany János a maga korában merész újító volt; sok újítása alapja lett a további fejlődésnek, vagy ma is újság és nincs meghaladva. Példája és tanításai, mint ,a tenger lámpatornyai', sugárzó fényökkel mutatják az utat a küzdő csónakoknak.
Azelőtt a költők szemében az Alföldön ,Ceres koszorúja' lengett, Dunántúl lankáin ,bíbor thyrsus' piroslott, Lollik és Chloék karcsú alakjai suhantak a bokrok között; Petőfi és Arany költészetében az a nyelv zendült meg, mely a nép dalaiban és mindennapi beszédében él; leírásaikban, érzéseikben az az egyszerű igazság jelent meg, melyet a nép is megért és ösmer; ebben áll magyarságuk; - de mindent költőivé emelt tehetségök, ebben van nagyságuk. Nincs a világon nemzet, melynek legnagyobb költői a népnek is annyira érthetők volnának, mint ők; roppant kár, hogy máig sincsenek kellőképpen elterjesztve a nép körében.