Győri nagypéntek 1945 (a koronatanú így látta)

,,Elfordítottam a fejem, a tükörkép oválisan elnyúlt, a szám helyén sötét árny, szemem rövid, ezüst kígyó. Ahogy szemügyre vettem a gép csillogó falán széjjelszaladó foltot, pillantásom visszacsúszott Máriára. Hirtelen tétje lett a jelenetnek. Önszántamból lemondtam a hódító és a felsült hódító szerepekről: az asszony nem volt ""hódított"" és nem volt ""meghódíthatatlan"". Bántó lelkesedéssel azt ismertem föl, hogy nincs mire játszani magamat, olyan valakivel állok szemben (italtól kissé kuszán, bennem előző mozgásaim következményeivel), aki előtt érdemes, hogy legyek, hogy én én legyek, már amennyire telik tőlem, és függetlenül attól, jól járok-e evvel, avagy sem."

A "nagy mesemondó" több mint száz éve, 1869-ben írta ezt a regényt, az 1848-as magyar szabadságharc hőskölteményét. Nagy művészi erőkkel ábrázolja a gigászi küzdelem tömegjeleneteit: gyűléseket, forradalmi pillanatokat, csatákat. Budavár ostromát, és bemutatja az egyes emberek válaszát a nagy idők szavára, az önfeláldozó küzdelemtől a meghunyászkodáson át az aljas árulásig. Hőskölteményét azonban népmesék módján szövi az író, voltaképpen három fiútestvér történetét olvassuk, közülük a legfiatalabb, a legkisebb és a leggyengébb adja a legnagyszerűbb példát a szinte emberfeletti hősiességről. A regény minden sorát a hazaszeretet és az erkölcsi nagyság iránti lelkesedés fűti.

A kötet írásai félbehagyott, befejezetlen regények. Olyan szövegek tehát, amelyek legföljebb egy-egy folyóiratközlésnyi részletükben kerültek az olvasók elé, végül fiókban maradtak. Örkény István nem az életmű, hanem a pálya dokumentumainak tekintette őket, amikor kiadói unszolásra tervbe vette, hogy néhányat közülük közrebocsájt. Ezért is választotta a címet: Önéletrajzom töredékekben. Végül azonban életében ez az elképzelés nem valósult meg. A válogatás először 1983-ban, az életműkiadás részeként jelent meg, és azóta az olvasók a további kiadások visszhangja igazolja az írói világ szerves részeiként tekintenek ezekre az írásokra: az ötvenes évek közepén születő Babikra és A Bónis családra, vagy a hetvenes években íródó Tatárfutásra és A másik út regénye című különös témájú, szintén befejezetlen alkotásra.

Örkény maga persze regény és életmű viszonyát jellegzetes öniróniával jellemezte a hetvenes évek elején:
a) Manapság már nem lehet regényt írni, pedig én tudok.
b) Manapság már nem lehet regényt írni, amellett én se tudok.
c) Manapság még lehet regényt írni, de én, sajnos, nem tudok.
d) Manapság még lehet regényt írni, és én, hála a jó istennek, tudok.
Ördögi makacsság lakozik bennem, ennélfogva az utolsó lehetőséget fogadtam el. Időbeosztásom a következő: reggel, amikor még friss és fogékony a fejem, a regényen dolgozom. Délután, amikor már se nem friss, se nem fogékony a fejem, más egyebeket írok. Az öt év alatt (délutánonként) megírtam egy csomó normális novellát, aztán egy csomó egyperces novellát, körülbelül két vagy három színdarabot; csupa mellékterméket, valahogy úgy, ahogy a háziasszony a karajról levagdalt húsdarabkákból, hogy ne vesszenek el, összecsap egy kis pörköltöt. Öt év óta pörköltöt publikálok

A vadlúd 1911-13-ban jelent meg, s azóta is a modern japán irodalom egyik legnagyobb műveként tartják számon Otama tragikus szerelmének történetét.
Az utolsó mondat (1915) történelmi időkben játszódik, s öt gyerek bátor önfeláldozását beszéli el.
A Kacagó szerzetesek (1916) pedig különös hangú elbeszélés egy magas rangú kínai hivatalnok és a remeteéletet élő szerzetesek találkozásáról.