Mennyi ideig tudnál enni adni a családnak, ha holnaptól nem vásárolhatnál a boltban? Néha eljátszom a gondolattal, vajon mennyi ideig húznánk ki az itthon tárolt száraztésztákkal, konzervekkel, fűszerekkel…
Nagyanyáink kamrájában több évre való finomság sorakozott, mégpedig mindenből a legjobb: a gyümölcs legjavából befőtt, lekvár készült, a levéből szörp, a maradékból házi pálinka. A zöldségek üvegben, homokágyban vagy éppen szárítva várakoztak, hogy leves, köret, főzelék legyen belőlük. A plafonról százazkolbászok, füstölt húsok lógtak, szépen font fokhagyma-fűzérek társaságában. A jó nagymamák a fűszereket, gyógynövényeket csokorba kötve, vagy éppen tüllzsákokba téve őrizték. A befőtteken többnyire szerepelt, mikor készültek, de senki sem akadt fenn azon, ha egy tízéves szilvalekvár sült a hájastésztába, vagy egy kitudjamikori cseresznyebefőtt a rétesbe. És a savanyúságok! Külön művészete volt, hogyan helyezkedjen el az uborka, a káposzta, a cékla, vagy éppen a zöld paradicsom, az apró dinnye az ecetes lében. Mindenki megtalálta a kedvencét a spájzban, stelázsiban, kamrában (melyik vidéken éppen hogy hívták). A nagypapa ide járt megvámolni a cseresznyepálinkát, a kisunoka a mézet kanalazta, a várandós kismama a baracklekvárt, a vejkó a töpörtyűkrémet koptatta. Nem kellett kétes adalékanyagoktól, fura tartósítószerektől tartani, csak attól, hogy a nagyi ránkförmed. De ennyi rizikót mindenki bevállalt, mert a nyáros is hűs kamra mélyén ínycsiklandó örömök vártak.
