Keresés

A bányászati, kohászati és erdészeti felsőoktatás 250. évfordulójára.

Gazdag a tárház, amelyből a Kossuth Rádió Egy csepp emberség c. sorozatában útmutató idézeteket merítettek a megszólalók. Csak szemezgetek a nevekből: Pilinszky János, Kosztolányi Dezső, Theodor Wiesengrund Adorno, Szabó Lőrinc, Thomas Mann, Máté evangélista, Platón, Hamvas Béla, Hemingway, Arany János, Schiller, Szent Ágoston, József Attila, Weöres Sándor, Babits Mihály, Makovecz Imre, Kipling, Reményik Sándor, Barsi Balázs, Vörösmarty Mihály, Hölderlin, Assissi Szent Ferenc, Tamási Áron, Arthur Miller, Márai Sándor, Hérakleitosz, Pál Apostol, Dzsida Jenő, Picasso, Szophoklesz, Mécs László, Li Taj-pó, Széchenyi István, Goethe, Mahatma Gandhi, Neumann János...
A neveket olvasva nem csoda, hogy hallgatóink már így köszönnek nekünk az utcán vagy telefonon: "Egy csepp emberség"! Megszólítási forma, a tisztesség vágya, az egymásra találásé, a társkeresésé lett ez a pár szó. A nem emberléptékű bevásárlóközpontban, ott, ahol a termékáradat szinte agyonnyom, elszemélytelenít, s már-már árucikknek érzi magát az ember is, a pénztáros - felismerve hangom - elfelejti beütni a termék árát és kedvesen, suttogva csak ennyit mond: "Egy csepp emberség". A fizikoterápián, amíg rámteszi a mágnespárnát a nővér, arról beszél, hogy édesanyja esténként könyvünket olvassa, az éjjeli szekrényén karnyújtásnyira tartja, akár a Bibliát. A buszon megszólítanak, a reggeli szereplő mondatait idézik, bizonyságul, hogy összetartozunk: rádósok, megszólalók, hallgatók. Mindannyiunkat egy láthatatlan szál köt össze: Egy csepp emberség. Negyven éve nem látott tanárom hív telefonon, s csak ennyit mond: köszönöm az Egy cseppet. Zavartan hárítom el a hálálkodást, hiszen köszönnivalóm nekem lenne és mert az ember manapság nem szokta a dicséretet. De hát mit is tettünk? Csak elgurítottuk az üveggolyót, amellyel bárki megkaphatja a távolságot.
Mégis kell, hogy legyen valami titka a sorozatnak, amelyet annyian áhítanak. Talán az, hogy ismét ráébredhettünk, nem vagyunk szegények, nem kell félnünk, van miből táplálkoznunk: elődeink nagysága, a velünk élők tehetsége tanít élni magunkért, és mindennapi eszméinkért!
Az Egy csepp emberség műsorsorozatában reggelenként, fél hét után három perccel, a Kossuth Rádióban beszélt már agykutató, író és költő, néprajzkutató, fodrász, operaénekes, színművész, geológus, csembalóművész, rabbi, püspök, zeneszerző, fizikus, újságíró, nyelvész, informatikus, cukrász, tanár és diák, könyvtáros, jogász, matematikus, festő, építész, szobrász, kriminológus, zongoraművész és karmester, közgazdász, régész, grafikus, rendező, rádió és tévébemondó, történész, műgyűjtő, akadémikus, népdalénekes, grafológus... és ki tudja még hányféle hivatású ember. 2004. március 15-től, 2005. július 31-ig, ötszáznégyen adtak a világ nagyjainak örökségéből és önmagukból egy csipetnyit, amit erőt és hitet sugároz valamennyiünknek a mindennapokra.
Köszönetképpen nekik, hallgatóinknak és olvasóinknak ajánlom szeretettel sorozatunk harmadik kötetét. 

A kötetek oldalszámozása folytatólagos! / A hermeneutika iránt az utóbbi évtizedben világszerte megélénkült érdeklődés mutatkozik. A "hermeneutika" hagyományos értelemben a szövegek értelmezésének elvi kérdéseivel foglalkozó tudományt jelöli. A Szentírás magyarázatának ("egzegézisének") problémáival a bibliai hermeneutika;a törvény értelmezésével a jogi hermeneutika, az irodalmi szövegek megértésével pedig a filológiai hermeneutika foglalkozott. Az általános hermeneutika egy minden szövegre érvényes értelmezés-elméletet hivatott kidolgozni. Régi kézikönyvek a hermeneutikát egyszerre tartották tudománynak és művészetnek.

„A pszichoterápia szempontjából négy kiemelkedő bizonyosság létezik: a saját és szeretteink halálának elkerülhetetlensége; a szabadság, amely lehetővé teszi, hogy az életünket úgy éljük, ahogy akarjuk; a végső pillanat magánya; és végül az a tény, hogy az életnek nincs egyértelműen meghatározható értelme. Bármennyire kegyetlennek tűnjék is ez a négy bizonyosság, mindegyikben megbújik a remény és a megváltás csírája.
Ez a tíz pszichoterápiás történet reményeim szerint azt bizonyítja, hogy igenis szembenézhetünk a lét igazságaival, és erejüket felhasználhatjuk a személyes gyarapodás és az alapvető jellemváltozások érdekében."

Az első nagyszabású és a magyar szókincs egészére kiterjedő etimológiai szótár mintegy 12000 szócikkben több mint 60000 szó történetéről és eredetéről nyújt tájékoztatást. Címszóanyaga felöleli a mai magyar irodalmi és köznyelv szókészletén kívül a régi nyelv és a nyelvjárások fontosabb szavait is. A szócikkek első része a címszó alakváltozatait és jelentéseit mutatja be, második része pedig a címszó eredetét tárgyalja, felvázolva az alaki és jelentéstani fejlődés menetét is. Különös figyelmet fordít a szótár a művelődés- és tárgytörténeti mozzanatokra; a nyelv és a társadalom, a nyelv és az élet kapcsolataira, minthogy ezek éppen a szókincsben tükröződnek a legjobban. A szócikkeket a felhasznált etimológiai irodalom bibliográfiai adatai zárják le.
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára nemcsak a nyelvész szakemberek számára nélkülözhetetlen, hanem mindazoknak, akiket érdekel szavaink eredete, nyelvünk múltja, a korszerű kézikönyv hiányában eddig nem tudtak megfelelően és gyorsan tájékozódni.

Ismerjük el, ritkán kezdődik így önéletrajz: "Ezt a könyvet halálom után írom." Márpedig e szavakkal indul Tomi Lapid visszaemlékezése, és nemcsak azért, mert kétségtelenül nem volt egy átlagos karakter, hanem azért is, mert halála után a fia, Jáir belebújt az apja lelki bőrébe, és megírta annak "önéletrajzát", hosszú és kanyargós életútját a budapesti gettótól a miniszteri bársonyszékig. Tomi Lapid (Izraelben így vált közismertté), eredeti nevén Lampel Tomi Újvidéken született 1931-ben, jómódú magyar zsidó család egyetlen gyermekeként. A háború viszontagságos éveit Budapesten vészelte át az édesanyjával együtt, majd kivándorolt Izraelbe, ahol mint újságíró, később mint befolyásos politikus működött. Fia, Jáir Lapid apja nyomdokán jár: újságíró, televíziós személyiség, politikus - és író. A Síron túli emlékeim nem csupán egy rendkívüli személyiség hiteles, keserédes arcképe és egy történelmi korszak tanulságos ábrázolása, hanem anekdotákkal teli, sziporkázóan szellemes, szórakoztató olvasmány.

Idén 50 éve, hogy befejeződött a II. világháború. Magyarország embervesztesége többszázezres nagyságrendű. Ebben szerepe volt a bosszúnak, a kollektív felelősségre vonás elvének is. Molotov 1943. júliusában többek között ezt írja a moszkvai brit nagykövetnek: a szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Németországnak Magyarország nyújtott, a felelősséget nem csupán a magyar kormánynak, hanem kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell. Néhány hónappal később Molotov már csak ennyit mondott Benesnek: a magyarokat meg kell büntetni! Ezzel a szellemmel lehetne magyarázni azt az abszurd tényt, hogy korra és nemre való tekintet nélkül fogtak el mindenkit, aki az útjukba esett. Tervszerűen gyűjtötték be az ország területén a német nevűeket és a német nemzetiségűeket is. Az elhurcolt magyarországi németek száma meghaladja a 44 ezer főt. 1945. január 5-e szomorú emlékeket felidéző évforduló falunkban és az ország sok településén. Ötven évvel ezelőtt ezen a napon száztizenegy embert, nőket, férfiakat hurcoltak el Zebegényből német származásuk miatt az oroszok "málenkij robotra". Félelemmel indultak útnak azon a januári hideg hajnalon a két heti munkára. Mikor már Kál-Kápolnáig vánszorogtak a szántóföldeken keresztül, kezdték sejteni, hogy becsapták őket, hogy valami rettenetes dolog történik velük. Megfélemlítették őket, ha valaki szökni próbál, megtizedelik az otthoniakat. Kálón marhavagonokba rakták, deszkával beszögezték a tolóajtókat és útnak indították őket ismeretlen sorsuk felé. Borzalmas lágerélet, nehéz, verejtékes munka, éhezés, megalázások, embertelen életmód lett osztályrészük orosz földön. Sokan voltak, akik nem bírták ki a véget nem érő szenvedéseket. Fiatalon meghaltak végelgyengülésben az éhezéstől, vagy járványokban, tífuszban és vérhasban. A két legfiatalabbat Kurzbacher Csöpit és Faludi Karcsit 16 évesen hurcolták el. Egyikük sem élte túl a megpróbáltatásokat.