Keresés

Gazdag a tárház, amelyből a Kossuth Rádió Egy csepp emberség c. sorozatában útmutató idézeteket merítettek a megszólalók. Csak szemezgetek a nevekből: Pilinszky János, Kosztolányi Dezső, Theodor Wiesengrund Adorno, Szabó Lőrinc, Thomas Mann, Máté evangélista, Platón, Hamvas Béla, Hemingway, Arany János, Schiller, Szent Ágoston, József Attila, Weöres Sándor, Babits Mihály, Makovecz Imre, Kipling, Reményik Sándor, Barsi Balázs, Vörösmarty Mihály, Hölderlin, Assissi Szent Ferenc, Tamási Áron, Arthur Miller, Márai Sándor, Hérakleitosz, Pál Apostol, Dzsida Jenő, Picasso, Szophoklesz, Mécs László, Li Taj-pó, Széchenyi István, Goethe, Mahatma Gandhi, Neumann János...
A neveket olvasva nem csoda, hogy hallgatóink már így köszönnek nekünk az utcán vagy telefonon: "Egy csepp emberség"! Megszólítási forma, a tisztesség vágya, az egymásra találásé, a társkeresésé lett ez a pár szó. A nem emberléptékű bevásárlóközpontban, ott, ahol a termékáradat szinte agyonnyom, elszemélytelenít, s már-már árucikknek érzi magát az ember is, a pénztáros - felismerve hangom - elfelejti beütni a termék árát és kedvesen, suttogva csak ennyit mond: "Egy csepp emberség". A fizikoterápián, amíg rámteszi a mágnespárnát a nővér, arról beszél, hogy édesanyja esténként könyvünket olvassa, az éjjeli szekrényén karnyújtásnyira tartja, akár a Bibliát. A buszon megszólítanak, a reggeli szereplő mondatait idézik, bizonyságul, hogy összetartozunk: rádósok, megszólalók, hallgatók. Mindannyiunkat egy láthatatlan szál köt össze: Egy csepp emberség. Negyven éve nem látott tanárom hív telefonon, s csak ennyit mond: köszönöm az Egy cseppet. Zavartan hárítom el a hálálkodást, hiszen köszönnivalóm nekem lenne és mert az ember manapság nem szokta a dicséretet. De hát mit is tettünk? Csak elgurítottuk az üveggolyót, amellyel bárki megkaphatja a távolságot.
Mégis kell, hogy legyen valami titka a sorozatnak, amelyet annyian áhítanak. Talán az, hogy ismét ráébredhettünk, nem vagyunk szegények, nem kell félnünk, van miből táplálkoznunk: elődeink nagysága, a velünk élők tehetsége tanít élni magunkért, és mindennapi eszméinkért!
Az Egy csepp emberség műsorsorozatában reggelenként, fél hét után három perccel, a Kossuth Rádióban beszélt már agykutató, író és költő, néprajzkutató, fodrász, operaénekes, színművész, geológus, csembalóművész, rabbi, püspök, zeneszerző, fizikus, újságíró, nyelvész, informatikus, cukrász, tanár és diák, könyvtáros, jogász, matematikus, festő, építész, szobrász, kriminológus, zongoraművész és karmester, közgazdász, régész, grafikus, rendező, rádió és tévébemondó, történész, műgyűjtő, akadémikus, népdalénekes, grafológus... és ki tudja még hányféle hivatású ember. 2004. március 15-től, 2005. július 31-ig, ötszáznégyen adtak a világ nagyjainak örökségéből és önmagukból egy csipetnyit, amit erőt és hitet sugároz valamennyiünknek a mindennapokra.
Köszönetképpen nekik, hallgatóinknak és olvasóinknak ajánlom szeretettel sorozatunk harmadik kötetét. 

Az engedetlen világbotrányt kivívó szerzője mélyen megindító visszaemlékezésben meséli el sorsának alakulását, kislány korának szenvedéseitől az állig felfegyverzett testőrök között töltött nyugati életéig.
A hitetlen egy politikai szupersztár története, egyben egy nagyon is tipikus modern kori női sors. Hirsi Ali kislány korát szigorú muzulmán családban, zsarnokok uralta országokban töltötte. Húszas évei elején megszökött az erőszakkal rá kényszerített házasság elől, és politikai menedékjogot kért Hollandiában, ahol parlamenti képviselő lett, és harcolt a muzulmán asszonyok jogaiért, ami miatt apja megtagadta, mi több, merényletek célpontja lett... Hirsi Ali története arról szól, hogyan lett az engedelmes kislányból szókimondó, harcos, modern nő. Visszaemlékezései nem is lehetnének időszerűbbek, mint ma, amikor Kelet és Nyugat egyre távolabb sodródik egymástól.

Sok tehetséges, sok szép, jó néhány gyönyörű és rengeteg tehetséges magyar színésznő varázsolta a nézőket a mozivászonról, mióta megmozdult a kép, amióta a fény visszadobja a celluloidra rögzített emberi arcot, vissza a nézőtéren ülők szemébe, és pördül, fordul, rebben, szeret, gyűlöl és meghal helyettünk, akik még élünk (vagy azt hisszük).
Sokan voltak. S vannak. Bizonyára lesznek is. Egy azonban ma már tény: hogy több Bara Margit nem fog születni, nem fog tündökölni, s nem fog eltűnni előlünk úgy, hogy mégis örökre megmaradjon.
Bara Margit a gyöngyvászon egyszeri királynője, koronája nem hullt le, talán mert látni se láttuk, hogy fejére illesztették - hiszen mindig ott volt, ugye?
Ezért aztán megmaradt olyannak, amilyennek mutatta magát.

Krúdy Gyula több mint egy évtizedig lakott a Margitszigeten. Az 1920-as években számos írásában örökítette meg a sziget múltját és jelenét. Portrékat rajzolt a valaha itt élőkről, Szent Margittól Arany Jánosig. Megtudhatjuk, milyen volt az élet az egykor árnyas fák alatt, amikor még omnibusz járt ki a szigetre, amikor a gavallérok titkon párbajt vívtak egy-egy hölgy miatt, amikor minden évben pünkösdi királynőt választottak a tavasszal idesereglő ifjú lányok közül. Aki végigolvassa ezt a gazdagon illusztrált kötetet, különös időutazáson vehet részt, a harmadik évezredből visszaröppen az elmúlt századokba. Krúdynak a Margitszigetről szóló írásai még soha nem jelentek meg kötetbe sorolva.

Ismerjük el, ritkán kezdődik így önéletrajz: "Ezt a könyvet halálom után írom." Márpedig e szavakkal indul Tomi Lapid visszaemlékezése, és nemcsak azért, mert kétségtelenül nem volt egy átlagos karakter, hanem azért is, mert halála után a fia, Jáir belebújt az apja lelki bőrébe, és megírta annak "önéletrajzát", hosszú és kanyargós életútját a budapesti gettótól a miniszteri bársonyszékig. Tomi Lapid (Izraelben így vált közismertté), eredeti nevén Lampel Tomi Újvidéken született 1931-ben, jómódú magyar zsidó család egyetlen gyermekeként. A háború viszontagságos éveit Budapesten vészelte át az édesanyjával együtt, majd kivándorolt Izraelbe, ahol mint újságíró, később mint befolyásos politikus működött. Fia, Jáir Lapid apja nyomdokán jár: újságíró, televíziós személyiség, politikus - és író. A Síron túli emlékeim nem csupán egy rendkívüli személyiség hiteles, keserédes arcképe és egy történelmi korszak tanulságos ábrázolása, hanem anekdotákkal teli, sziporkázóan szellemes, szórakoztató olvasmány.

„A pszichoterápia szempontjából négy kiemelkedő bizonyosság létezik: a saját és szeretteink halálának elkerülhetetlensége; a szabadság, amely lehetővé teszi, hogy az életünket úgy éljük, ahogy akarjuk; a végső pillanat magánya; és végül az a tény, hogy az életnek nincs egyértelműen meghatározható értelme. Bármennyire kegyetlennek tűnjék is ez a négy bizonyosság, mindegyikben megbújik a remény és a megváltás csírája.
Ez a tíz pszichoterápiás történet reményeim szerint azt bizonyítja, hogy igenis szembenézhetünk a lét igazságaival, és erejüket felhasználhatjuk a személyes gyarapodás és az alapvető jellemváltozások érdekében."

Az első nagyszabású és a magyar szókincs egészére kiterjedő etimológiai szótár mintegy 12000 szócikkben több mint 60000 szó történetéről és eredetéről nyújt tájékoztatást. Címszóanyaga felöleli a mai magyar irodalmi és köznyelv szókészletén kívül a régi nyelv és a nyelvjárások fontosabb szavait is. A szócikkek első része a címszó alakváltozatait és jelentéseit mutatja be, második része pedig a címszó eredetét tárgyalja, felvázolva az alaki és jelentéstani fejlődés menetét is. Különös figyelmet fordít a szótár a művelődés- és tárgytörténeti mozzanatokra; a nyelv és a társadalom, a nyelv és az élet kapcsolataira, minthogy ezek éppen a szókincsben tükröződnek a legjobban. A szócikkeket a felhasznált etimológiai irodalom bibliográfiai adatai zárják le.
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára nemcsak a nyelvész szakemberek számára nélkülözhetetlen, hanem mindazoknak, akiket érdekel szavaink eredete, nyelvünk múltja, a korszerű kézikönyv hiányában eddig nem tudtak megfelelően és gyorsan tájékozódni.

Ez a könyv talán nemcsak egy előszóra szorul s utoljára még mindig megmaradna a kétség, hogy azt, aki nem élt át valami hasonlót, ennek a könyvnek élményéhez közelebb lehet-e hozni előszavak által, Mintha az olvadás szelének nyelvén lenne írva: pajkos nyugtalanság, ellentmondás, áprilisi idő van benne, úgyhogy folyton úgy a tél közellétére emlékeztet, mint a télen való győzelemre is, amely eljő, eljövendő, talán már el is jött... Egyre árad belőle a hála, mintha éppen a legváratlanabb történt volna meg, a gyógyuló hálája árad, - mert a gyógyulás volt ez a legváratlanabb. „Vidám tudomány": ez egy olyan szellem saturnalia-ját jelenti, amely borzasztó hosszú nyomásnak türelmesen ellenállott - türelmesen, szigorúan, hidegen, anélkül, hogy alávetette volna magát, de reménytelenül is -, s amelyet íme egyszerre megrohan a remény, az egészség reménye, az egészség mámora. Csoda-e, hogy ezenközben sok esztelen és bolond dolog is kerül napvilágra, sok pajzán gyöngédség, oly problémákra is pazarolva, amelyeknek tüskés a bőrük, s amelyek nem aszerint valók, hogy becézzék és csalogassák őket.

Idén 50 éve, hogy befejeződött a II. világháború. Magyarország embervesztesége többszázezres nagyságrendű. Ebben szerepe volt a bosszúnak, a kollektív felelősségre vonás elvének is. Molotov 1943. júliusában többek között ezt írja a moszkvai brit nagykövetnek: a szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Németországnak Magyarország nyújtott, a felelősséget nem csupán a magyar kormánynak, hanem kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell. Néhány hónappal később Molotov már csak ennyit mondott Benesnek: a magyarokat meg kell büntetni! Ezzel a szellemmel lehetne magyarázni azt az abszurd tényt, hogy korra és nemre való tekintet nélkül fogtak el mindenkit, aki az útjukba esett. Tervszerűen gyűjtötték be az ország területén a német nevűeket és a német nemzetiségűeket is. Az elhurcolt magyarországi németek száma meghaladja a 44 ezer főt. 1945. január 5-e szomorú emlékeket felidéző évforduló falunkban és az ország sok településén. Ötven évvel ezelőtt ezen a napon száztizenegy embert, nőket, férfiakat hurcoltak el Zebegényből német származásuk miatt az oroszok "málenkij robotra". Félelemmel indultak útnak azon a januári hideg hajnalon a két heti munkára. Mikor már Kál-Kápolnáig vánszorogtak a szántóföldeken keresztül, kezdték sejteni, hogy becsapták őket, hogy valami rettenetes dolog történik velük. Megfélemlítették őket, ha valaki szökni próbál, megtizedelik az otthoniakat. Kálón marhavagonokba rakták, deszkával beszögezték a tolóajtókat és útnak indították őket ismeretlen sorsuk felé. Borzalmas lágerélet, nehéz, verejtékes munka, éhezés, megalázások, embertelen életmód lett osztályrészük orosz földön. Sokan voltak, akik nem bírták ki a véget nem érő szenvedéseket. Fiatalon meghaltak végelgyengülésben az éhezéstől, vagy járványokban, tífuszban és vérhasban. A két legfiatalabbat Kurzbacher Csöpit és Faludi Karcsit 16 évesen hurcolták el. Egyikük sem élte túl a megpróbáltatásokat.