John Andrews - Antik bútorok (Régiséggyűjtők kézikönyve)

Gondolta volna, kedves Olvasó, hogy aki régen Zsákbamacskát vett, az valójában malacot szeretett volna vásárolni? Tudja, hogy míg nyelvünkben a szelíd, galamblelkű ember a légynek se tud ártani, az angolban ugyanezt úgy fejezik ki, hogy az illető nem tudná egy libának se mondani, hogy "búh"? Érdekli, miért nevezik az angolok fehér elefántnak a haszontalant, de drága ajándékot, vagy milyen anekdota fűződik a nyúlszáj kifejezéshez? Mindezekre választ kaphat ebből a rendkívül olvasmányos és szórakoztató könyvből, mely különböző népek állatneveket tartalmazó szóláskincsét hasonlítja össze, bemutatva a kifejezések művelődéstörténeti hátterét is.

A libanoni származású francia írót, Amin Maaloufot, akinek a Taniosz sziklája, a Levantei kikötők és a Szamarkand című regényei magyarul is nagy sikert arattak, a keresztes háborúk történetét feldolgozó nagyívű történelmi munkája indította el a hírnév útján. Könyve, amely megjelenése pillanatában, 1983-ban a döbbenetes újdonság erejével hatott, ma már alapműnek számít ebben a témakörben.
Vajon miben rejlik a könyv újszerűsége, mi a titka világsikerének? A válasz kézenfekvő: a keresztes háborúk történetével foglalkozó művek döntő többségétől eltérően Maalouf nem a támadók, hanem a megtámadottak, az arabok szemével láttatja a "dzsihád", a "szent háború" kétszáz évét, az európai és az arab világ, a keresztény és az iszlám vallás-kultúra réges-régi, de a mai időkre is kiható összecsapását. Hogyan látták, hogyan értékelték a megtámadottak a kegyetlen, véres eseményeket, miként ítélték meg a Nyugatról érkezett, hitükkel, civilizációjukkal fennen kérkedő, ám gyakorta barbárok, sőt vadállatok módjára viselkedő hódítókat? Erre a kérdésre keresi s adja meg a választ Maalouf műve, amely forrásként szinte kizárólag a korabeli arab történetírók, krónikások írásaiból merít. 

Az éjszakai harcot a második világháború előtti időben rendkívül nehéz és kockázatos vállalkozásnak tartották, harci értékét, jelentőségét nem tekintették számottevőnek. Az első világháború éveiben több ízben sor került éjszakai harc megvívására, eredményei nem voltak jelentősek. A hadvezetés ugyanis még nem rendelkezett olyan technikai eszközökkel, amelyek lehetővé tették volna a korlátozott látási viszonyok előnyeinek kihasználását. Ez a helyzet a harmincas évek technikai fejlődése következtében radikálisan megváltozott. Ennek eredményeként a második világháború éveiben már valamennyi hadszíntéren sikeresen folytak éjszakai harcok.
A nagy honvédő háború tapasztalatai bizonyítják, hogy a harcot éjjel-nappal folytatni kell. A támadó hadműveletek, különösen a háború második időszakában a megszakítás nélküli harctevékenységeket nemcsak lehetővé tették, hanem meg is követelték. Az éjszakát a csapatok mozgatásán, a csapásmérő csoportosítások létrehozásán kívül, adott esetben támadás megkezdésére is felhasználták. A támadó csapatok sok esetben tovább fejlesztették a nappal elért sikereket, üldözték az ellenséget és kialakították a rejtett manővernek, az ellenség bekerítésének és megsemmisítésének feltételeit. A nappal és éjszaka megszakítás nélkül vívott harcot többek között az a törekvés hozta létre, hogy a támadók a védő ellenséget megfosszák annak lehetőségétől, hogy a védelme mélységében újabb, szervezett ellenállást készítsen elő, megelőzzék abban, hogy a mélységből előrevont tartalékaival, illetve az arcvonalból kivont erőivel kedvező terepszakaszokat szálljon meg.
A szocialista hadtudomány, felhasználva a nagy honvédő háború gazdag tapasztalatait és a fegyveres küzdelem háború utáni fejlődésének irányait, nagy jelentőséget tulajdonit a csapatok éjszakai tevékenységének. Az új harceszközök, a tömegpusztító fegyverek, a harckocsik, a páncélozott harcjárművek alkalmazása, valamint a csapatoknak rádiólokációs és éjjellátó eszközökkel történő felszerelése az aktív éjszakai tevékenységek lehetőségét jelentősen megnövelte.