Kiotói szerelmesek

Időszámításunk első évszázadában, a Vezúv egyik félelmetes kitörésekor a földrengés elpusztította Pompeji itáliai városkát, mely a mai Nápoly közelében terült el. A katasztrófa a 79. év augusztusában zúdult a városra.
Pompeji eltűnt a föld színéről: romjai fölött hosszú évszázadok alatt új talajrétegek képződtek. A XVIII. század folyamán azonban megkezdődtek az első ásatások. Eleinte csak szórványosan és találomra kutattak a hajdani város elsüllyedt maradványai után, de később tudományosan megszervezett, technikailag tökéletesebb módszerekkel fojtatták az ásatási munkálatokat. Sok minden került napvilágra, mégpedig - hogy úgy mondjuk - konzervált állapotban, mert a városra hullott forró hamueső vastag rétege légmentesen elzárta a betemetett épületeket, tárgyakat, embereket. A régészek előtt feltárultak a város tereinek, lakóházainak, középületeinek maradványai, lakóinak mindennapos használati tárgyai, szerszámai. Elolvasták a kőbe vésett feliratokat, feltárták a részben megsérült falfestményeket és szobrokat; sőt még egy-egy ott pusztult ember vagy állat testi körvonalait is sikerült rekonstruálniuk, mert ha maguk a testek rég porrá vállatak is, formáik világos lenyomatot hagytak a kővé szilárdult hamuban.

Vitray Tamás, a magyar televíziózás legendás, sokak által tisztelt és szeretett személyisége olyan dolgokról mesél ebben a könyvében, amelyekről még sosem szólt. Merész és nagy belső fegyelmet igénylő munkát végez: végigjárja gyermekkora viszontagságos tájait, hogy sem magát, sem környezetét nem kímélő éleslátással összerakja múltja darabjait. Sajátos helyzetbe hozza magát: most ő a riporter és a riportalany is egy személyben. Ám - ahogyan tőle ezt a műsorain keresztül megszokhattuk - most sem elégszik meg egyszerű, unalomig ismert formával, egy szimpla önéletrajzi regénnyel vagy riportkönyvvel. Vitray Tamás saját magával, saját magáról is úgy beszél, ahogyan híres műsoraiban a beszélgetőtársaival, beszélgetőtársairól. Figyel. Reflektál. Összerak. Megért. Új összefüggéseket fedez fel. Egyetlen felesleges szava, kérdése sincs. Határozottan, egyértelműen peregnek a szavai. Vitray analízis helyett szintézist teremt, az értelem és érzelem, a drámai jelenlét szintézisét.
Mert nem az a lényeges ebben a visszaemlékezésben, hogy a megélt örömök mellett mennyi borzalom és fájdalom hatotta át ezt a gyerekkort, hanem az, miként lehetett túlélni, és mit lehetett kezdeni vele.
S noha látszólag egyetlen szó sem esik arról, hogy milyen utak, csalódások, remények, újrakezdések vezették őt el a Magyar Televízió épületéig, a Kiképzés mégis erről a kalandnak egyáltalán nem nevezhető, ám "kiképzésnek" joggal tartható, küzdelmes útról szól, a kezdetekről, a lehetőségekről. És a végén ott áll egy ember, aki (új) nevet szerez magának, s egy ország emlegeti őt így: "A Vitray".

"Pára néni nem mutatott különösebb örömet a fiú láttán.
- Ide hallgass, kisfiam! Itt a házban nem maradhatsz, mert ezek akármikor visszajöhetnek. Talán tudsz valamilyen helyet, ahová mehetsz, vagy kérdezd meg az Illés urat, a légóst. Na, menj szépen, Isten áldjon!
Elköszönt Pára nénitől, ránézett Ibikére, visszapuszilni nem merte, mormogott valamit, és indult a légóparancsnokhoz. Az édesanyja nyitott ajtót, de nem engedte be. A fia kimerült, mélyen alszik, mondja csak el, mit akar, majd továbbítja, ha felébredt.
Nem üzent. Szorongva lopózott fel a negyedikre, de a lakásukat zárva találta. Maradt annyi ruhája, amennyi rajta volt. Élelemre nem számíthatott. Hát akkor hová? Innen mindenesetre el, hisz visszajöhetnek, megmondta Pára néni.
A kapuban ismét Pára Ibikébe botlott. A kislány kezében cipődoboz formájú csomag.
- Anyukám majdnem elfelejtette odaadni. A nagymamád megérezte az illatát, amikor lejöttek a cókmókjukkal, és megkérte a mamát, hogy adja oda neked, ha előkerülsz. Egy gyűrűt adott neki érte.
Egy tepsiben sült kenyér volt. Tán egy kiló lehetett."

A baden-badeni szanatórium igazgatója, Malten szerint a rák nem egyéb, mint a természet büntetése az emberre azért, mert a természet rendelte táplálkozástól és életmódtól eltért. A betegség, mint a huszadik század pestise, korra, nemre és földrajzi régióra való tekintet nélkül a második legnagyobb halálokként tizedeli az emberiséget. Az alapvető gond a táplálkozásban keresendő, a helytelen táplálkozás mellett pedig a rossz lelkiállapot, a mindennapi stresszhelyzetek is rizikófaktorként mutatkoznak, mert gyengítik az immunrendszert. De meg kell említeni az alkohol, a dohányzás és a drogfogyasztás rákra hajlamosító hatását is. A szerző előbb orvosként működött,