Mesterházi Lajos - Budapest 1977. január-december (A főváros folyóirata 1 - 12. szám)

Egymásra találnak a műemlékek, egymásra találnak az emberek...
Talán ez is lehetne a Norvég és EGT Finanszírozási Mechanizmus, valamint a Magyar Köztársaság támogatásával létrejött könyv címe, hiszen egymáshoz térben közel, de a határátkelés nehézségei miatt mégis távol élőket buzdítja a közös történelmi örökség megismerésére.
A történelem kovácsolta eggyé Szabolcsból, Szatmárból, Beregből, Máramaros, Ung és Ugocsa vármegyékből a jelenleg Kárpátalja és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeként nyilvántartott terület, mely közös gyökerekben gazdag műemlékállományt tudhat magáénak. Kiadványunkban nem pusztán várakat, kastélyokat, templomokat mutatnak be a programban résztvevő szakértők és fényképészek, hanem elindítottak bennem is és remélem a kedves Olvasóban is egy vágyakozást, mely kettős. Egyrészt szeretnénk ott lenni a történelmet idéző helyszíneken, hiszen nemhogy gyermekeink, hanem még mi is vajmi keveset tudunk közös múltunkról, másrészt szeretnénk, ha a leromlott állapotban lévő műemlékek felújításához közösen tudnánk szakembereket és forrásokat találni, mely új fejezetet nyithat a két terület kapcsolatában.
Külön örömmel tölt el a csodálatos fényképek és leírások mellett a túravonal javaslatok ill. adattár rész, mely fogódzót jelent a terület bátortalanul megközelítő turistáknak. Ezek segítségével teljesülhet régi közös álmunk, hogy a térségbe látogatók, nem csupán egy-két napig,hanem akár egy hétig is hasznosan tölthessék szabadidejüket megismerve az épített örökség mellett az itt élők különleges vendégszeretetét.

ELŐSZÓ

Ha elolvassuk Baudelaire művészetkritikáinak kötetét, az a különös érzésünk támad, mintha tükörrel a kezünkben sétáltunk volna végig egy roppant galéria termein, melyekben a zsúfolt és nagyszerű XIX. század alkotásai sorakoznak - valaha sokat vitatott remekművek, melyeket azóta klasszikussá érlelt az idő és múló sikerek emlékét őrző képek, mik nem állták ki az évszázados próbát. Ez a finommívű, rafináltan csiszolt, varázserejű tükör, melyet kérlelhetetlen esztétika foglal szigorú keretbe, melyben az objektív kép kemény csillogását olykor szokatlan színű párák fátyolozzák, rejtett görbületei segítségével válogatni, osztályozni, rendszerezni is tud, bizarr formát kölcsönöz a dolgoknak, sajátos kapcsolataik szerint rendezi el őket, némelyeket roppant méretűvé növel, másokat jelentéktelenné zsugorít; ez lassú méltósággal vonul el benne haladtunkban, amaz egy villanásnyi idő alatt siklik el a szemünk előtt.
E kritikai lapokon tehát gondosan szerkesztett, egyéni világ képe bontakozik ki az olvasó előtt, mely valójában inkább műnek, mint bírálatnak tekinthető, ha alkotásnak nevezzük azt a folyamatot, melyben a művész kezei között az anyag - tudatos munka során - sajátos formát ölt, mely az alkotó sajátos mondanivalójának hordozója. A költő kezébe veszi tárgyát, mely ez esetben maga is mű, s miután céltudatosan saját képére formálta át és újból felmutatja, már egészen más, mint amilyen eredeti állapotában volt, mert - jóllehet anyaga nem változott - új formákba rendeződik és határozott szemlélet mesterséges fénye világítja meg. Ezt a kritikai szemléletet Baudelaire maga fogalmazta meg a legpontosabban 1846-os szalonbírálatában: "Őszintén hiszem - írja a kritikáról szóló fejezetben -, hogy az a legjobb kritika, amely szórakoztató és költői, nem pedig ama tárgyilagos és kiszámított bírálat, mely azzal az ürüggyel, hogy mindent megmagyaráz, nem ismer sem gyűlöletet, sem vonzódást, és szándékosan elnyom magában minden indulatot..." A kritikának, "hogy értelme, tehát létjoga legyen, elfogultnak, szenvedélyesnek, politikusnak, azaz egyféle szempont szerint kizárólagosnak kell lennie, de olyan szempont szerint, amely a legszélesebb távlatokat nyitja meg a kritikus előtt".