Pénzügyi Közlöny 1878.

Miért dönt a könyvkiadó éppen egy adott jelvény mellett? Miért választja védjegyének? Az általa fontosnak tartott értékekre vagy a terveiben szereplő könyvek jellegére akar utalni? Esetleg üzleti megfontolásból? Az Erdélyi Szépmíves Céh könyvére hajló székely íródeákja Kós Károlyt idézi meg? És bevált-e a Révai Testvérek reklámfogása: Erdély-címerrel ékesített könyvekkel elárasztani a Trianon utáni magyarországi könyvpiacot? Miért emeli fel a fejét Mikes Kelemen a Nyugat által használt ábrázoláson? Hányféle változatban sújt le a kalapácsos ember a Népszava jelvényein? Miért vetnek el a kiadók bizonyos jelvényeket egy-két alkalom után, míg más típusok mellett akár hosszú évtizedekig kitartanak? Mikor és miért kezdtek foglalkozni ezzel a szokással? Kik, és hányféleképpen nevezték ezeket az apró grafikai remekeket? Sok más érdekesség között ezekre a kérdésekre is keresi a választ e gazdagon illusztrált könyv szerzője.

A libanoni származású francia írót, Amin Maaloufot, akinek a Taniosz sziklája, a Levantei kikötők és a Szamarkand című regényei magyarul is nagy sikert arattak, a keresztes háborúk történetét feldolgozó nagyívű történelmi munkája indította el a hírnév útján. Könyve, amely megjelenése pillanatában, 1983-ban a döbbenetes újdonság erejével hatott, ma már alapműnek számít ebben a témakörben.
Vajon miben rejlik a könyv újszerűsége, mi a titka világsikerének? A válasz kézenfekvő: a keresztes háborúk történetével foglalkozó művek döntő többségétől eltérően Maalouf nem a támadók, hanem a megtámadottak, az arabok szemével láttatja a "dzsihád", a "szent háború" kétszáz évét, az európai és az arab világ, a keresztény és az iszlám vallás-kultúra réges-régi, de a mai időkre is kiható összecsapását. Hogyan látták, hogyan értékelték a megtámadottak a kegyetlen, véres eseményeket, miként ítélték meg a Nyugatról érkezett, hitükkel, civilizációjukkal fennen kérkedő, ám gyakorta barbárok, sőt vadállatok módjára viselkedő hódítókat? Erre a kérdésre keresi s adja meg a választ Maalouf műve, amely forrásként szinte kizárólag a korabeli arab történetírók, krónikások írásaiból merít.