Pro Minoritate 2000. ősz-tél

Jószándékkal voltak hozzám tanítványaim és fakultásbeli kollegáim, itt fekszik előttem drága kötésben első példánya az ünnepi iratnak, amelyet születésem hatvanadik és filológiai munkásságom kezdetének harmincadik évfordulójára ünnepélyesen átnyújtottak. Valóságos életrajzzá dagadt a munka, nem hiányzik belőle egyetlen rövid tanulmány se, egyetlen ünnepi beszéd, egyetlen semmitmondó könyvkritika se, amely valamely tudós évkönyvben megjelent, a bibliográfus szorgalma valamennyit kiásta papírsírjából, tisztán és szorgosan, takarosra söpört lépcsőhöz hasonlóan, fokról-fokra felépítették e könyvben szellemi fejlődésem egész sorát, mind a mai napig. Valóban hálátlan volnék, ha nem lelném örömömet e megható gondosságban. Amit hitem szerint megéltem és elveszítettem, e képben egységes rendben újra viszszatér; nem, nem tagadhatom, hogy öreg ember létemre e lapokat ugyanolyan büszkeséggel szemléltem, mint egykor a tanuló tanárainak bizonyítványát, amely elsőízben tanúsítja, hogy van benne készség és akarat a tudomány műveléséhez.
S mégis: miután végiglapoztam e kétszáz szorgos oldalt s szellemem tükörképét alaposan szemügyre vettem, akaratlanul is elmosolyodtam. Tényleg ez volt-e az én életem, vájjon tényleg ilyen kényelmes és céltudatos kanyarodókban emelkedett az első órától kezdve mind a mai napig, amint életem történetírója papiros téglákból így egymásra rétegezte?...

Holtak és utódok, családok és barátságok, eszmék és szerelmek két nemzedéke.
Závada regénye Buchbinder fényképész 1942-es életképével veszi kezdetét, és az elmúlt század ötven évét íveli át. A Jadviga párnája és a Milota után a trilógia harmadik darabja csoportkép egy történelmi korról, amely a szerző "műtermében" személyes fikcióvá, párhuzamos élettörténetekké bomlik ki és fonódik össze. Hitek és tévhitek, köz- és magánbűnök, kis és nagy hazugságok, érzékek és érzelmek iskolája ez a könyv. Úgy húz magába, mint valamely lassú örvény, s ha mélyéről végül fölenged, láthatóbbá válik ez a közös, nehéz dolog - hívjuk nemzeti múltnak-, tót, zsidó és magyar magyaroké, mindannyiunké, akik a történetet mint narrátorok, névtelen ismerősök magunknak elbeszéljük.
A fényképész utókora mi vagyunk.
"Biztosan ez fog majd Violának jutni, dőlt végig, bebújt a takaró alá, s elképzelte, hogy ezt a teret, amelyben ő kialvatlanul vacog éppen, pár óra múlva annak az asszonynak a teste fogja kitölteni. Ahogy megforult, a fejénél penészes gerincű fényképalbumokat pillantott meg fölstószolva a polcon, belelapozott az egyikbe... Talált egy letört drót-szemüvegszárat is, melynek rugós fülkampója az album gerincébe volt beakasztva. A hátsó borító alól egy paszpartura kasírozott piaci csoportkép fordult ki a takaróra, sok figurával, vitatkozásszerű jelenettel a közepén. Koren hiába bámulta, nem segíthettünk, de azt se bántuk, hogy - mint afféle ölébe hullott szökevény-képet - gondolta, eltulajdonítja. Becsúsztatta hát a válltáskájába, s bedugta mellé a szemüvegszárat is." 

Per Naroskin svéd pszichológus, terapeuta és tanár. Könyve komoly, ugyanakkor szórakoztató olvasmány a "felnőttség" lélektanáról és az élet nagy kérdéseiről. Ajánljuk mindazoknak, akik magukat felnőttnek érzik, sőt azoknak is, akik éppen ettől az érzéstől szeretnének megszabadulni. Haszonnal forgathatják azok, akik azon töprengenek, hogyan felelhetnének meg a felnőtt lét követelményeinek. És ezen ki ne tűnődne el olykor-olykor?

Az eredetileg magyar, francia és román folyóiratokban megjelent írások átdolgozott formában kerültek e kötetbe. Célunk a román irodalom egy-egy fontosabb fejezetének hármas megvilágítása volt a francia-román, magyar-román vagy éppenséggel a francia-magyar kapcsolatrendszeren keresztül. Számos, eddig ismeretlen adatra bukkantunk, amely alátámasztja a színház és a vígjáték szerepét a 19. századi román fejlődéstörténetben. Ezenkívül értékes információkkal szolgáltak a francia konzulok diplomáciai jelentései is. Új szempontok szerint vizsgáltuk Mihai Eminescu magyarokról szóló cikkeit, a román irodalom magyar fordítástörténetét, továbbá Tristan Tzara magyar kapcsolatait, valamint az 1956-os szabadságharchoz fűződő szoros kötődését. Összefoglaló képet próbáltunk fölvázolni a román avantgárdról vagy a hatvanas évek végének egyetlen román irodalmi ellenzéki irányzatáról, az esztétikai oneirizmusról. A teóriák helyett egymás mellé próbáltuk állítani a másfélszáz éves levéltári anyagot, a kevésbé ismert dokumentumokat és leveleket, hogy párbeszédet folytassanak egymással és a jelennel.
Emlékeztetni szeretnénk arra, hogy az utolsó román irodalomtörténet ezelőtt ötven évvel látott napvilágot! Jobban oda kellene figyelni szomszédainkra, talán többet is tanulhatnánk tőlük, mint gondoljuk.
Ezúton szeretnék köszönetet mondani a Budapesti Francia Intézetnek, hogy támogatta többszöri párizsi tartózkodásomat és a francia levéltárakban folytatott kutatásaimat.