Sinkó Ervin - Egy regény regénye (Moszkvai naplójegyzetek 1935 - 1937)

ELŐSZÓ

Ha elolvassuk Baudelaire művészetkritikáinak kötetét, az a különös érzésünk támad, mintha tükörrel a kezünkben sétáltunk volna végig egy roppant galéria termein, melyekben a zsúfolt és nagyszerű XIX. század alkotásai sorakoznak - valaha sokat vitatott remekművek, melyeket azóta klasszikussá érlelt az idő és múló sikerek emlékét őrző képek, mik nem állták ki az évszázados próbát. Ez a finommívű, rafináltan csiszolt, varázserejű tükör, melyet kérlelhetetlen esztétika foglal szigorú keretbe, melyben az objektív kép kemény csillogását olykor szokatlan színű párák fátyolozzák, rejtett görbületei segítségével válogatni, osztályozni, rendszerezni is tud, bizarr formát kölcsönöz a dolgoknak, sajátos kapcsolataik szerint rendezi el őket, némelyeket roppant méretűvé növel, másokat jelentéktelenné zsugorít; ez lassú méltósággal vonul el benne haladtunkban, amaz egy villanásnyi idő alatt siklik el a szemünk előtt.
E kritikai lapokon tehát gondosan szerkesztett, egyéni világ képe bontakozik ki az olvasó előtt, mely valójában inkább műnek, mint bírálatnak tekinthető, ha alkotásnak nevezzük azt a folyamatot, melyben a művész kezei között az anyag - tudatos munka során - sajátos formát ölt, mely az alkotó sajátos mondanivalójának hordozója. A költő kezébe veszi tárgyát, mely ez esetben maga is mű, s miután céltudatosan saját képére formálta át és újból felmutatja, már egészen más, mint amilyen eredeti állapotában volt, mert - jóllehet anyaga nem változott - új formákba rendeződik és határozott szemlélet mesterséges fénye világítja meg. Ezt a kritikai szemléletet Baudelaire maga fogalmazta meg a legpontosabban 1846-os szalonbírálatában: "Őszintén hiszem - írja a kritikáról szóló fejezetben -, hogy az a legjobb kritika, amely szórakoztató és költői, nem pedig ama tárgyilagos és kiszámított bírálat, mely azzal az ürüggyel, hogy mindent megmagyaráz, nem ismer sem gyűlöletet, sem vonzódást, és szándékosan elnyom magában minden indulatot..." A kritikának, "hogy értelme, tehát létjoga legyen, elfogultnak, szenvedélyesnek, politikusnak, azaz egyféle szempont szerint kizárólagosnak kell lennie, de olyan szempont szerint, amely a legszélesebb távlatokat nyitja meg a kritikus előtt". 

„Mit jelent középszerűnek lenni? Hogy lehet ezzel együtt élni?" Mi történik, ha az ember nem találja meg a valódi hivatását? Mivé lesz, ha nem képes sorsát megélni, mert az csupán véletlenek láncolatából áll össze? Ezeket a kellemetlen, de mindannyiunkat foglalkoztató kérdéseket teszi fel Dániel Kehlmann rendkívül olvasmányos regényében a tőle megszokott humorral és filozofikussággal. Ám nem áll meg itt. Azt is bemutatja, hogy miért és miként menekül a kötelességeibe a saját tehetsége kibontakoztatását elszalasztó ember. És hogy hiába a családi minták, „saját erőből kell megtanulni mindent". A több nézőpontból elmesélt események hőse egy a családját faképnél hagyó író, egy Isten létezését tagadó pap, egy festő hagyatékának rafinált gondozója, valamint egy üldözési mániás vagyontanácsadó. Egy apa és három fia, akik életét a hazugságok és a látszatok uralják. Kehlmann legújabb regénye 2013-ban látott napvilágot Németországban, és rögtön a Spiegel bestseller listájának élére állt.