Stendhal - Vörös és Fekete

Ávráhám Ben Jehósuá, a haifai egyetem irodalomprofesszora azt sugallja regényében: akkor kerekedhetünk fölébe a bennünket körülvevő világ szorongató ellentmondásainak, ha előbb önmagunkat győzzük le.
Az eredetileg Tel Avivban megjelent könyv egy család belső életén keresztül a mai izraeli élet szinte minden fontosabb metszetét bemutatja. Lapjain az olvasó nemcsak egy előttünk úgyszólván ismeretlen irodalomba, hanem egy igen hiányosan ismert, sajátos világba, a mai Izrael hétköznapjaiba is betekintést kaphat.

"Egy -nagy ismeretlen Úr vendégeként- (Kosztolányi), a földi szenvedést megtapasztalva Kertész Imre szinte nem evilági, és mégis valamennyiőnknek ismerős perspektívából számol be mindarról, ami megesett vele. Talán ez a szabadság: a személyes, neki kiosztott életben nem végzetszerűséget látni, hanem különös próbatételt, amely lehetőséget nyújt a döntésre. Arra, hogy az -érinthetetlen- mag, a legszemélyesebb titok keresése során elmerészkedjen odáig, hogy akár el is veszítse ezt az ént. Mi a szabadság? Olyasvalami, amiben elválaszthatatlan a teljes idegenség és a tökéletes beteljesülés. Kertész Imrétől ezt tanultam. A Valaki másban a kortárs európai irodalomban párját ritkító élességgel és kíméletlenséggel mutatja be, miként talált rá az idegenben az otthonra, a nem-azonosban az azonosra. S közben bennünket, olvasókat is ráébreszt valamire. Arra, hogy a rettenetben, sőt a rettenet fokozásában is ott lappang a misztérium lehetősége, s hogy talán az idegenség végtelen fokozása vezet el minket oda, hogy sejteni kezdjük azt, ami túl van az idegenségen."
Földényi F. László

"A pármai kolostor a XIX. század nagyregénye, a szabadság és a boldogság követelése a Szent-Szövetség korában" - írta róla Aragon. Ez a regény Stendhal öregkori, utolsó, legérettebb remekműve. A maga korában kevesen értették meg, de a kevesek közt Balzac így nyilatkozott róla: "Stendhal olyan regényt írt, melynek minden fejezetében a fenséges szólal meg!... Csak lángész teremthette meg ezeket a helyzeteket, eseményeket, újra és újra feltáruló bonyodalmakat - egy zsarnok udvarát!...
Nagyszerű, kellemes, szenvedélyes és mindvégig igaz mű!... Micsoda könyv! A szenvedély nagy kiáltásait halljuk majd minden oldalán!" A pármai kolostor-ban csodálatos egységben találkozik Stendhal realizmusa és páratlan romantikája, mely ártatlanságukban és romlottságukban egyaránt elragadó nőalakokban és varázslatos olasz tájakban bontja ki az öreg Stendhal szenvedélyes és mégis szemérmes líráját, végső vallomását az életről és a világról.

E három kisregényt a történeti időrenden kívül a földrajzi környezet azonossága is egymás mellé, egymás mögé állítja: mindháromnak cselekménye egy kelet-alföldi, hajdanvolt, eltűnt, képzeletbeli, ám nagyon is valóságos megye, Zaránd vármegye területén bonyolódik.
A Here-báró-t 1954-ben merészeltem elkezdeni és a háromértelmű (trivális) cím és "hős" mögött ama első két esztendő (1945-46) "zarándi" viszonyai és válságai bontakoznaki ki.
Az Ember fia és farkasá-ban közelebb fekvő bátorsággal már alig három év távolából tekintek vissza 1956-ra, éles oldalsugarat vetve egyetlen község, egyetlen közösség, egyetlen család tragédiájára.
A Fekete rózsá-ban bűnhügyi történetnek álcáztam az Ember fia és farkasa ideje után következő esztendők faluéletét Az is lehetne a címe ennek a munkámnak: Egy tiszta leány-asszony három gyermekkel 1960-ban.
Negyedik, terjedelmesebb regényemben írtam le név szerint először s a földrajzi topográfia fiktív eszközeivel Zaránd megyét. Ez az összefoglaló mű felölei a jelen trilógia egész idejét és atmoszféráját. Ez a munkám (a Játékosok és szeretők) már nem fért ide, külön könyvbe kívánkozott.