Túlélni

A világot átalakító óriási erők ma már oly szembetűnően mutatkoznak meg, hogy azok is észreveszik, akik eddig még nem érzékelték és nem hitték jelenlétüket. Egyre nyilvánvalóbb, hogy világunk alapvetően megváltozik, s az is, hogy a felszínen megmutatkozó események mögött valami hatalmas átalakulás folyik. Mind több ember kíváncsi arra, hogy milyen folyamat részesei vagyunk, és vajon tudunk-e valamit tenni, hogy az átalakulás pozitív irányba terelődjön?
A könyv éppen e célból mutatja be részletesen a globális spirituális átalakulást több szempontból.

Örömmel bocsátom útjára Édesapám reprint kiadású műveinek immár negyedik darabját, a Kummagyariát. Kummagyaria névvel illették régi utazók, pápai bullák, történetírók, földrajztudósok, stb. a Kuma folyó két oldalán elterülő egykori országot. A kaukázusi népek között még pár nemzedékkel ezelőtt is élő volt a hagyomány, hogy a Kaukázus hatalmas hegycsúcsainak északi lankáitól egészen a Manicsj folyóig terjedő területet, melyet a Kuma folyó szel keresztül, sok száz éven át magyar, illetve magyarokkal rokon törzsek népesítették be. Egyik első írásos említés erről az országról Chorenei Mózesnek, a nagy örmény tudósnak "Arménia Földrajza" c. átfogó művében található, mely mintegy 1500 esztendővel ezelőtt látott napvilágot. Ebben a tudós felsorolja a hazája szomszédságában található népeket, köztük a Kaukázustól északra élő kum-, vagy kuma magyarokat. Jóval később, 1245-ben ugyanezen névvel illeti Piano da Carpino pápai követ is ezt a népet és több pápai bulla is Cummageriának nevezi az országot. Egykori ott-éltükről még ma is számos régészeti lelet, valamint helynév tanúskodik, mint pl. az egykori főváros közelében lévő "Burgun Madzari" és még több tucat helység neve a környéken. Fejedelmi városukat, a Kuma partján épült Madzsart az arab földrajztudós, Abu-l'-fida már 1321-ben említi, de később, romjaiban számos utazó látta, leírta és tanúsította, hogy az a magyarok városa volt. Hazánkban a hivatalos történelem-tanítás a számos bizonyíték ellenére még nem vett róluk tudomást.

Svájcot semleges országnak tartották a II. világháború alatt. Az elkeseredett zsidók számára is biztos menedéknek tűnt: a svájci bankokra bízták vagyonukat, és hittek abban, hogy családjuk megkapja az örökséget, még ha maguk elpusztulnak is. Sok millió fontot helyeztek letétbe a bankokban, amelyek megtagadták a pénz visszafizetését, és írásos halotti anyakönyvi kivonatot követeltek a holokauszt-áldozatok rokonaitól - bár a koncentrációs táborokban nem állítottak ki halotti bizonyítványt. Több mint ötven évvel a történtek után a bankok még mindig szabad tőkeként használják a pénzt.
Adam Lebor ebben a könyvében döbbenetes, új bizonyítékokat tár az olvasók elé arról, hogyan működött együtt Svájc gazdaságilag a nácikkal. A svájci bankok fontos szerepet játszottak a német háborús erőfeszítések pénzelésében, mivel készek voltak tisztára mosni a pénzt a Harmadik Birodalomnak, és készségesen elfogadták a lopott aranyat. Még svájci diplomaták és a svájci székhelyű Vöröskereszt is belekeveredett a náci pénzek Svájcba juttatásába.
Az Alvó számlák első kézből származó interjúk és a titkosítás alól nemrégiben feloldott hírszerzői dokumentumok alapján leplezi le a szégyenleges történetet, azt, hogy húzott hasznot Svájc a náci népirtásból.