Vámos Miklós - A New York-Budapest Metró

Birgit Nilsson minden idők egyik legjelentősebb énekesnője volt, olyan művész, amilyen nem sok születik egy évszázadban. Azon kevesek közé tartozik, akikről elmondható, hogy új fejezetet nyitottak az operaéneklés történetében. Szerencsés helyen és időben, ideális körülmények között indult a karrierje: a második világháború utáni Stockholm nemcsak egy kiváló hazai erőkből álló, biztos kézzel vezetett operai együttesnek adott otthont, de számos világhírű vendégkarmester is ellátogatott a svéd fővárosba. Innen indulva Nilsson a világ összes jelentős operaszínpadára eljutott, a korszak legnagyobb Turandotjai, Saloméi és Izoldái között tartották számon. Wagner-énekesnőként főszereplője volt a Bayreuthi Ünnepi Játékok világháború utáni újjászületésének, az "Új Bayreuth" kísérletező időszakának, és részese lett a 20. század egyik legjelentősebb operai hangfelvétel-sorozatának, A nibelung gyűrűje Solti György által vezényelt produkciójának. Az operajátszás-történet egyik aranykorában volt világsztár, olyan korszakban, amelyben - az ő szavaival élve - "kész botránynak" számított, ha egy felvonás végén csak háromszor tapsolták ki a szereplőket a függöny elé.
Önéletrajzában - mely megjelenése után egy évvel díjat nyert a humoráért - jókedvűen, elragadó stílusban mesél gyerekkoráról, tanulmányairól, pályakezdő éveiről, nagy sikereiről, hangfelvételeiről, rajongóiról és első számú rajongójáról: a férjéről. Szinte mindent megtudunk, amire egy operarajongó kíváncsi lehet: háttérinformációkat a világ nagy operaházairól és azok igazgatóiról, személyes történeteket nagy énekesekről és karmesterekről, első kézből értesülhetünk megmosolyogtató színpadi csínyekről és kínos operai bakikról. Nilsson szakértőként ír az éneklésről, az énektanításról, operákról, operarendezésről, s az operarajongók és a szakmabeliek egyaránt sokat tanulhatnak abból, ahogy legkedvesebb szerepeit részletesebben is elemzi. De ugyanilyen szívesen mesél a hobbijairól, ételekről, árverésekről, ékszerekről, mindarról, ami az ő életét körülvette. S teszi mindezt félreismerhetetlen stílusában, melyben végig jelen van a saját hivatása - ahogy ő maga mondja: "opera az életem."

) A korszerűség problémája és a gyakorlati teológia Az egyház a „mai világban" él. „Az egyháznak, hogy feladatait teljesíthesse, szüntelenül vizsgálnia és az evangélium fényénél értelmeznie kell az idők jeleit - írja az Egyház a mai világban című zsinati rendelkezés, majd így folytatja: - Ez kötelessége, hogy ezáltal minden egyes nemzedéknek korszerű választ adhasson az örök emberi kérdésekre... Ismernünk és értenünk kell tehát a világot, amelyben élünk." (4. pont) E mondatok annyira nyilvánvalóak, hogy az egyház, illetve a teológia történetébe kevésbé járatos személy nem érti, miért hatottak a szenzáció erejével a II. vatikáni zsinatnak ilyen és hasonló kijelentései. Vajon nem természetes-e az, hogy az egyháznak meg kell ismernie a mai ember, a mai világ problémáit, ha választ akar adni rájuk? Nem természetes-e, hogy mai nyelven kell szólnia, ha hirdetni akarja Krisztus tanítását a mai embernek? Stb. Valóban mindez önmagában természetes. Sajnos azonban az is „természetes" - azaz a közösség természetével járó tulajdonság -, hogy minden szervezet, minden intézményesülő közösség szükségképpen ki van téve a megmerevedés veszélyének. S mindenütt ahol törvényeket hoznak (de hisz emberi közösség nem létezhet írott vagy íratlan törvények nélkül), máris fennáll a veszély, hogy a törvények túlhaladottá válnak: Hiszen az idő múltával mindig új igények jelentkeznek, amelyekre az előzőleg hozott törvények nem tudnak válaszolni. 

Délután 3 óra múlt. Negyven fok meleg. A zenészek belevágnak. Visszhangzik nemcsak az udvar, de az egész környék, a hegyoldal, távolabb az erdő, talán az ide nem látszó Dunánál is hallják.
Egy fiú, valahol a negyedik sorban az első élesebb döbütésre égnek löki mind a két karját. Aprókat mozdulnak ritmusra a testek.

A Közel-Kelet egyik legősibb országába látogatunk el az útikönyv segítségével, hogy megismerhessük az emberiség kultúrájának bölcsőjét.

Ki hinné, hogy Jézus nyelvén szólítanak meg az arameusok kései utódai Maalulában, hogy bibliai helyszíneken járva erősödik meg bennünk a hit, hogy Szíriában megértéssel és tisztelettel élnek egymás mellett a különböző vallások, miközben a világ tele van gyűlölettel? Ki hinné, hogy ez a nép talán mindenkinél több változást élt át több ezer éves történelme során, hogy hódítások sokasága érte, fosztotta ki és puszította el ezt az országot? Ki hinné, hogy szinte minden hódítást, újabb kultúrák meghonosodása követte? Pedig ez mind Szíria! Ilyen kérdések fognak gondolkodóba ejteni bennünket, miközben Szíriát járjuk. Az őskor, az ókor és a középkor szépen megfér egymással. Legfeljebb a jelentől és a jövőtől várjuk el, hogy minél több ismertet és ismeretlent tárjon fel az emberiség történetének jobb és pontosabb megismeréséhez. Ebbe a különös, ismeretlen és szépséges világba hívjuk egy utazásra a kedves olvasót, és kalauzoljuk el a sok látnivaló között. Miközben olvassuk e sorokat, gondoljunk arra, hogy ezek a betűk is erről a vidékről származnak, hogy itt született az írás, az ábécé. Ez a föld a kultúránk bölcsője, ekként is illik tisztelni.