Vámos Miklós - Zenga zének

"Nem volt és nem lesz soha másik Edith Piaf" - írja a visszaemlékezések eme kis kötetének előszavában Jean Cocteau.
Hét esztendeje már, hogy nem gazdagítja újabb sanzonokkal a világot Piaf, a francia dalok legkedveltebb előadója, de rajongóinak száma, és az általa népszerűvé vált sanzonok közönsége nőttön nő.
Ez a kötet életének arra a szakaszára pillant vissza, amelyet "mint egy kis veréb" (comme un moineua...) kezdett, és közvetlen elbeszélés egy "világsiker" útjáról. Önéletrajzában megismerjük sok pályatársát, a francia költészet, zene több neves alakját, akik részesei voltak életének.
Utószóként mellékeljük a "Piaf karrier" éveinek adatait is, nálunk ismert sanzonjainak magyar fordítását, és képeket, amelyek közelebb hozzák őt, a régi ismerőst, azokhoz, akiket érdekel.

Válogatott verseiket a költők, a kialakult szokásnak engedelmeskedve, rendszerint az idő, a keletkezéstörténet fonalára fűzik. Legeredetibb költőnk, aki egyébként azt nyilatkozta legutóbb, hogy "az eredetiség annyira nem érdekelt, amennyire a reneszánsz költőit nem érdekelte", és nem hiszi, hogy "neki valaha is lett volna saját hangja", ebben is, válogatott verseinek csoportosításában is más rendet követ. A 111 vers - 11 ciklus 11-szer 10 darabja és az Ablak nyégyszögében című nyitó vers - szerkezeti újdonságával tulajdonképpen maga a költő ad sokat vitatott és sokféleképpen értelmezett költészetéhez, költői működésének megértéséhez új magyarázatot.Ez a rend ugyanis, azáltal, hogy a szüntelenül áramló, egyetemes lét költészetének tartományait a belső összetartozás jellege szerint különíti el, a költő önarcképét is kirajzolja, a típusét, "aki végigpróbál mindenféle hangot, mindenféle lehetőséget, olyan széles körben, hogy ott egyéni jegy egyéb már nem marad, mint a hozzányúlásnak a jellege".

Norman Mailer ebben a regényben Jézus bőrébe igyekszik belebújni. Az evangélisták elbeszélése után ezúttal magától a mestertől halljuk a történetet. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy egy szakképzett és módfelett istenfélő ács történetét halljuk, aki rendkívüli kérdésekkel viaskodik. Isten beszél hozzám? - kérdezi Jézus. - Vagy képzelődöm? Ha a hang Istentől jön, miért éppen engem választott a fiának? Ha pedig nem Istentől jönnek a hangok, akkor ki adja hozzá az erőt, hogy véghez vigyem ezeket a csodákat? Olyan embernek a beszámolóját élhetjük át bensőségesen, akit nem engednek megállni az útján a látomások, amelyekben részesül, a prédikációk, amelyeket tart, és a csodák, amelyeket véghez visz mindaddig, amíg elérkezik erőinek apokaliptikus végéhez. A regény, miközben szorosan tartja magát az Újtestamentumhoz, elevenen újjáteremti Galilea és Jeruzsálem kétezer évvel ezelőtti életét. A Szentföldön egy önelégült, de félelmetes hatalom uralkodik ebben a kényelmetlenül megmerevedett korszakban, elnyomva a kétségbeesett szegény néposztályokat. Nagy változás kora ez - akárcsak a miénk. Mailer kiemelkedő teljesítménye, hogy újjáteremti számunkra ezt a kort, és megteremt egy embert, aki egészen más, mint a többiek, és aki mindamellett csupa szenvedély és kételkedés, erő és gyengeség - egy isteni és emberi főszereplőt, Isten fiát, aki mégis osztozik a mi állapotunkban.

Ritka pillanat: egy fölkavaró novella (a Kertész Imréé) elkezdi élni a maga életét egy másik író novellájában (az Esterházyéban).
Játék? Kéznyújtás? Irodalom az életben? Vagy élet az irodalomban? Esetleg: a szellem hadüzenete a balkániságnak?
Két mű, kétféle tartószerkezet. Az egyik az önkínzásig önmagát állítja, a másik eljátssza, hogy ő a másik nélkül nem is létezne. Közben egymást hívják, értelmezik, igazolják, akaratlanul és akarattal.
Mindkét hangra, mindkét tudatra, mindkét lélekre, miképpen jobb és bal kezünkre, szükségünk van.
"Nincs bennem szeretet" - így szól az egyik kulcsmondat, megszólal mindkét novellában, s kitart, mint az orgonapont. De együtt, ebben a könyvben ez a két írás mégis valami mást mond, talán éppen azt, hogy van, kell, hogy legyen bennünk szeretet.