A kicsik I-II.

A szerző hajdani ajánlása ma is helytálló: "Kezdők és haladók, hagyománytisztelők és forradalmárok, szegények és gazdagok, egészségesek és diétások mind nagy haszonnal forgathatják e kötet lapjait s kellemes ismeretséget köthetnek a konyhaművészet legmodernebb újdonságaival is." Ínyesmester néven lett Magyar Elek, a fehér asztal örömeinek és a konyha gondjainak egyik legismertebb szakembere. Fejezetek az ínyesmesterség köréből címmel 1928-tól a reggeli lapban, a Pesti Naplóban minden vasárnap egy teljes újságoldalon jelentek meg gasztronómiai írásai. A Pesti Naplóban közölt írásainak első néhány évi terméséből született meg Az Ínyesmester szakácskönyve (1932). Ezt hamarosan követte Az Ínyesmester 1000 új receptje (1935), melynek néhány fejezetével kiegészítve kerül ez az irodalmi szakácskönyv újra meg újra az olvasók elé.

Csütörtök esti bridzspartik előtt mindig lefutott néhány mondatnyi dühös-heves vagy blazírt, fásult, lapos komcsizás meg zsidózás, a lenézés, keserűség, irigység és sajnálat keveréke. Családias szalonzsidózás, végtelen elkeseredettségből. Nem bírták kihagyni. Mert reakciósok. Úgynevezett reakció. A magából enyhén kikelt Lolcsi arca. Erősen festi magát, pirosítót használ, és a hevességtől meg a három pohárka szürkebaráttól még jobban kipirosodik, ez jól áll neki. Szóhasználat, utánozhatatlan zenei hangsúlyok, operai, színpadias, mégis őszinte, belülről jön, legbelülről, akármilyen hamisan hangzik is igazából. Tökéletesen hamis őszinteség. Fájdalmas, visszafogott, szép és elegáns a Loli. Elegáns mozdulatok, büszke nyak, mell, a hangsúlyai izgatók. 'Zsidók' és 'három kőr'. Néz diadalmasan. 'Három pikk!'.

Kenyérillat és Szent Család a kommunizmusban.

ELŐSZÓ

Ha elolvassuk Baudelaire művészetkritikáinak kötetét, az a különös érzésünk támad, mintha tükörrel a kezünkben sétáltunk volna végig egy roppant galéria termein, melyekben a zsúfolt és nagyszerű XIX. század alkotásai sorakoznak - valaha sokat vitatott remekművek, melyeket azóta klasszikussá érlelt az idő és múló sikerek emlékét őrző képek, mik nem állták ki az évszázados próbát. Ez a finommívű, rafináltan csiszolt, varázserejű tükör, melyet kérlelhetetlen esztétika foglal szigorú keretbe, melyben az objektív kép kemény csillogását olykor szokatlan színű párák fátyolozzák, rejtett görbületei segítségével válogatni, osztályozni, rendszerezni is tud, bizarr formát kölcsönöz a dolgoknak, sajátos kapcsolataik szerint rendezi el őket, némelyeket roppant méretűvé növel, másokat jelentéktelenné zsugorít; ez lassú méltósággal vonul el benne haladtunkban, amaz egy villanásnyi idő alatt siklik el a szemünk előtt.
E kritikai lapokon tehát gondosan szerkesztett, egyéni világ képe bontakozik ki az olvasó előtt, mely valójában inkább műnek, mint bírálatnak tekinthető, ha alkotásnak nevezzük azt a folyamatot, melyben a művész kezei között az anyag - tudatos munka során - sajátos formát ölt, mely az alkotó sajátos mondanivalójának hordozója. A költő kezébe veszi tárgyát, mely ez esetben maga is mű, s miután céltudatosan saját képére formálta át és újból felmutatja, már egészen más, mint amilyen eredeti állapotában volt, mert - jóllehet anyaga nem változott - új formákba rendeződik és határozott szemlélet mesterséges fénye világítja meg. Ezt a kritikai szemléletet Baudelaire maga fogalmazta meg a legpontosabban 1846-os szalonbírálatában: "Őszintén hiszem - írja a kritikáról szóló fejezetben -, hogy az a legjobb kritika, amely szórakoztató és költői, nem pedig ama tárgyilagos és kiszámított bírálat, mely azzal az ürüggyel, hogy mindent megmagyaráz, nem ismer sem gyűlöletet, sem vonzódást, és szándékosan elnyom magában minden indulatot..." A kritikának, "hogy értelme, tehát létjoga legyen, elfogultnak, szenvedélyesnek, politikusnak, azaz egyféle szempont szerint kizárólagosnak kell lennie, de olyan szempont szerint, amely a legszélesebb távlatokat nyitja meg a kritikus előtt".