Edith Piaf - Nem bánok semmit sem!

Norman Mailer ebben a regényben Jézus bőrébe igyekszik belebújni. Az evangélisták elbeszélése után ezúttal magától a mestertől halljuk a történetet. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy egy szakképzett és módfelett istenfélő ács történetét halljuk, aki rendkívüli kérdésekkel viaskodik. Isten beszél hozzám? - kérdezi Jézus. - Vagy képzelődöm? Ha a hang Istentől jön, miért éppen engem választott a fiának? Ha pedig nem Istentől jönnek a hangok, akkor ki adja hozzá az erőt, hogy véghez vigyem ezeket a csodákat? Olyan embernek a beszámolóját élhetjük át bensőségesen, akit nem engednek megállni az útján a látomások, amelyekben részesül, a prédikációk, amelyeket tart, és a csodák, amelyeket véghez visz mindaddig, amíg elérkezik erőinek apokaliptikus végéhez. A regény, miközben szorosan tartja magát az Újtestamentumhoz, elevenen újjáteremti Galilea és Jeruzsálem kétezer évvel ezelőtti életét. A Szentföldön egy önelégült, de félelmetes hatalom uralkodik ebben a kényelmetlenül megmerevedett korszakban, elnyomva a kétségbeesett szegény néposztályokat. Nagy változás kora ez - akárcsak a miénk. Mailer kiemelkedő teljesítménye, hogy újjáteremti számunkra ezt a kort, és megteremt egy embert, aki egészen más, mint a többiek, és aki mindamellett csupa szenvedély és kételkedés, erő és gyengeség - egy isteni és emberi főszereplőt, Isten fiát, aki mégis osztozik a mi állapotunkban.

Válogatott verseiket a költők, a kialakult szokásnak engedelmeskedve, rendszerint az idő, a keletkezéstörténet fonalára fűzik. Legeredetibb költőnk, aki egyébként azt nyilatkozta legutóbb, hogy "az eredetiség annyira nem érdekelt, amennyire a reneszánsz költőit nem érdekelte", és nem hiszi, hogy "neki valaha is lett volna saját hangja", ebben is, válogatott verseinek csoportosításában is más rendet követ. A 111 vers - 11 ciklus 11-szer 10 darabja és az Ablak nyégyszögében című nyitó vers - szerkezeti újdonságával tulajdonképpen maga a költő ad sokat vitatott és sokféleképpen értelmezett költészetéhez, költői működésének megértéséhez új magyarázatot.Ez a rend ugyanis, azáltal, hogy a szüntelenül áramló, egyetemes lét költészetének tartományait a belső összetartozás jellege szerint különíti el, a költő önarcképét is kirajzolja, a típusét, "aki végigpróbál mindenféle hangot, mindenféle lehetőséget, olyan széles körben, hogy ott egyéni jegy egyéb már nem marad, mint a hozzányúlásnak a jellege".

"E regény cselekménye 1955-ben és 1956-ban játszódik. Öcsi, a főhős, hatéves. Én is hatéves voltam akkor, de Öcsivel csak annyiban vagyok azonos, amennyiben mindenkivel, aki ama zűrös időszakban velem együtt volt nagycsoportos óvodás, majd első elemista. Hogy mi minden történt velünk ezen túl, azt itt most nem sorolom, remélem, benne van a könyvben. Úgy érzem, mindazt, amit e regény főszereplője nehezen képes fölfogni és földolgozni, azt az én nemzedékemnek máig sem sikerült teljesen megemésztenie: változatlanul küszködünk a kettős (hármas, négyes...) nevelés gondjaival, egyszerre hat ránk a vallás, a politika, a szerelem, a faji hovatartozás, a barátság, a családi kötöttségek minden gondja és öröme. Az első kiadás idején (1983-ban) egy-egy szövegrészt törölni kellett a kéziratból, művészeten kívüli szempontok kényszere alatt. A kimaradt bekezdések e kiadásba visszakerültek. De azt hiszem, emiatt nem érdemes megvenni. Nem politikai szenzáció: regény. Ajánlom mindazoknak, akikben felnőtt fejjel is él még a gyerek. Éljen soká " - írta az akkor új, 1996-os kiadás fülszövegében a szerző. Azt a kiadást az elmúlt huszonegy évben két újabb is követte már. Az új és újabb olvasóknak azonban érdemes lesz megvenniük ezt a még újabbat is. Hogy ismét meggyőződhessenek róla: bizony hogy szenzáció ez a regény így, harmincnégy év múltán is.

"A pármai kolostor a XIX. század nagyregénye, a szabadság és a boldogság követelése a Szent-Szövetség korában" - írta róla Aragon. Ez a regény Stendhal öregkori, utolsó, legérettebb remekműve. A maga korában kevesen értették meg, de a kevesek közt Balzac így nyilatkozott róla: "Stendhal olyan regényt írt, melynek minden fejezetében a fenséges szólal meg!... Csak lángész teremthette meg ezeket a helyzeteket, eseményeket, újra és újra feltáruló bonyodalmakat - egy zsarnok udvarát!...
Nagyszerű, kellemes, szenvedélyes és mindvégig igaz mű!... Micsoda könyv! A szenvedély nagy kiáltásait halljuk majd minden oldalán!" A pármai kolostor-ban csodálatos egységben találkozik Stendhal realizmusa és páratlan romantikája, mely ártatlanságukban és romlottságukban egyaránt elragadó nőalakokban és varázslatos olasz tájakban bontja ki az öreg Stendhal szenvedélyes és mégis szemérmes líráját, végső vallomását az életről és a világról.