Esterházy Péter - Rubens és a nemeuklideszi asszonyok

A cím, kérem tisztelettel, nem zsákbamacska. A mű tényleg egy nőről szól. Vagy sok nőről. Vagy egy férfiról. (Ahogy azt egy férfi elképzeli.) Szóval rólunk van írva. A testről. A test árulkodásairól. Kapcsolataink kusza egyszerűségéről. Az érzékiség hatalmáról, midőn e hatalom csúcsán érezhetjük magunkat. S midőn – a lábainál. (Lába válogatja.)

A nagy sikerű Egy kékharisnya följegyzéseiből kiderült, Esterházy szereti néven nevezni a dolgokat. Hát itt sem történik egyéb, mint a dolgok folyamatos néven nevezése. Mindössze a megközelítés tárgya változott… (nővé).

"Két véres, embertelen és méreteiben minden előzőt messze meghaladó háborút értünk meg, és öt olyan időszakot, amelyben a nyugodt életet biztosító, az ember magatartását meghatározó törvényesség megingott vagy megsemmisült, tömegével temetve maga alá ártatlan áldozatokat, bűnösöket és bűnösnek tartottakat."

Fújdogál a szél, én, te, mindenki a találkozások városában, de ők most versben és prózában. Néha még csöndesen, mesterfogásokról sutyorogva, máskor meg végigsüvöltve ismeretlen sikátorokon.
Csak semmi parnasszus. A pincéből érkeznek az irodalomba, hiszen az újabb hangok öblösödésének tér és visszhang kell. A kazamaták boltozatát már elérték, és nem állnak, nem állhatnak meg a gádorban. Ez a nyolc, még érettségi előtt álló, vagy alighogy egyetemista ifjonc lement, mert fel akar jönni. Jóllehet nem sütkérezhetnek, az is igaz: ezeknek a gyíkoknak nem kell fedezék.
Közös megjelenésük nem véletlen, ám mindenképpen váratlan lépés. Önképzőkörből pályakezdés - volt már, legyen is ilyen, de majdhogynem suttyomban? Nyitottság és fegyelmezettség, ösztönös és tudatos újat és máshogy mondás, és persze megkérdőjelezhetetlen tehetség érdeme, hogy az együttes sakk után tovább küzdjenek az olvasók kegyeiért, és bemattolják magukat az irodalomba.