Gill Rowley - A zene könyve

Vitray Tamás, a magyar televíziózás legendás, sokak által tisztelt és szeretett személyisége olyan dolgokról mesél ebben a könyvében, amelyekről még sosem szólt. Merész és nagy belső fegyelmet igénylő munkát végez: végigjárja gyermekkora viszontagságos tájait, hogy sem magát, sem környezetét nem kímélő éleslátással összerakja múltja darabjait. Sajátos helyzetbe hozza magát: most ő a riporter és a riportalany is egy személyben. Ám - ahogyan tőle ezt a műsorain keresztül megszokhattuk - most sem elégszik meg egyszerű, unalomig ismert formával, egy szimpla önéletrajzi regénnyel vagy riportkönyvvel. Vitray Tamás saját magával, saját magáról is úgy beszél, ahogyan híres műsoraiban a beszélgetőtársaival, beszélgetőtársairól. Figyel. Reflektál. Összerak. Megért. Új összefüggéseket fedez fel. Egyetlen felesleges szava, kérdése sincs. Határozottan, egyértelműen peregnek a szavai. Vitray analízis helyett szintézist teremt, az értelem és érzelem, a drámai jelenlét szintézisét.
Mert nem az a lényeges ebben a visszaemlékezésben, hogy a megélt örömök mellett mennyi borzalom és fájdalom hatotta át ezt a gyerekkort, hanem az, miként lehetett túlélni, és mit lehetett kezdeni vele.
S noha látszólag egyetlen szó sem esik arról, hogy milyen utak, csalódások, remények, újrakezdések vezették őt el a Magyar Televízió épületéig, a Kiképzés mégis erről a kalandnak egyáltalán nem nevezhető, ám "kiképzésnek" joggal tartható, küzdelmes útról szól, a kezdetekről, a lehetőségekről. És a végén ott áll egy ember, aki (új) nevet szerez magának, s egy ország emlegeti őt így: "A Vitray".

"Pára néni nem mutatott különösebb örömet a fiú láttán.
- Ide hallgass, kisfiam! Itt a házban nem maradhatsz, mert ezek akármikor visszajöhetnek. Talán tudsz valamilyen helyet, ahová mehetsz, vagy kérdezd meg az Illés urat, a légóst. Na, menj szépen, Isten áldjon!
Elköszönt Pára nénitől, ránézett Ibikére, visszapuszilni nem merte, mormogott valamit, és indult a légóparancsnokhoz. Az édesanyja nyitott ajtót, de nem engedte be. A fia kimerült, mélyen alszik, mondja csak el, mit akar, majd továbbítja, ha felébredt.
Nem üzent. Szorongva lopózott fel a negyedikre, de a lakásukat zárva találta. Maradt annyi ruhája, amennyi rajta volt. Élelemre nem számíthatott. Hát akkor hová? Innen mindenesetre el, hisz visszajöhetnek, megmondta Pára néni.
A kapuban ismét Pára Ibikébe botlott. A kislány kezében cipődoboz formájú csomag.
- Anyukám majdnem elfelejtette odaadni. A nagymamád megérezte az illatát, amikor lejöttek a cókmókjukkal, és megkérte a mamát, hogy adja oda neked, ha előkerülsz. Egy gyűrűt adott neki érte.
Egy tepsiben sült kenyér volt. Tán egy kiló lehetett."

Miért nem esik a hó nyáron?

Milyen üres az űr?

Az ultravákuum és a táncterem

Mi a rádiótávcső?

Hallott már az infrahangról?

A rádióból és a televízióból jól ismert Öveges professzor könyvének új kiadását tartja kezében az olvasó. A szerző azokra a fizikai jelenségekre ad választ, melyekkel a mindennapi életben számtalanszor találkozunk. Egyszerű ábrák segítségével, könnyen elvégezhető kísérletekkel e jelenségek megértéséhez vezeti el az olvasót, és elgondolkodtat fizikai "találós kérdések" feladásával is. - A könyv olvasmányos, érdekfeszítő stílusa szórakoztatóan tárja fel mindennapi életünk fizikai rejtelmeit.

Részlet a könyvből:
Uj ház a Wesselényi-utcában

Borosék a Wesselényi utcai új ház ötödik emeletén laktak, három szobában. Két szoba az utcára nyilt, egy az udvarra. Az utcai szobáknak jóformán üvegfaluk volt, az építész éppen csak vékony rámaként alkalmazta az öt ujjnyi széles vasbeton falat. Nyilván abból a modern elvből indult ki, hogy a városi lakásba, melyet régebben bűnös és tisztátlan magánügyek rejtegetésére való barlangnak építettek, be kell engedi a napot. Arról nem tehetett az építész, hogy a Wesselényi utcában sohasem volt nap s az átellenes ház bádogkupolája reggeltől estig állandósította a szürkületet az úriszobában és az ebédlőben. A modern építészeti elv valóságos csődje volt, hogy az udvari szobát, amely régimódian épült, a szokásos nagyságú barnarámás, rácsos ablakokkal a nyitott folyosóra, egész nap elöntötte a fény. A fényforrás a közeli Klauzál tér volt, a gyéren zöldelő, hurokvágányos, zajos zavaros kis tisztás az odvas házak erdejében. a fénnyel együtt szagok is érkeztek az udvari traktusba; a vásárcsarnok városi kezektől elpancsolt agrárillatai s az a porszag, amit a folyosók rácsain kiprakkolt szőnyegek, paplanok és télikabátok árasztanak. Nem ritkán perzselt baromfitoll bűze is érződött, mert a tér délkeleti sarkában volt egy nagy baromfiüzlet. A benzinszag nem volt éppen feltűnő eleme e vegyületnek; egyrészt, mert ma már a város minden vidékén kötőanyaga a különböző karakterisztikus kerületi szagoknak, másrészt, mert pontosan Wesselényi utcának ebben a szakaszában, éppen Boros Ernő közbelépésére letompult. A szomszéd földszintes ház és kisvárosian nagyméretű udvara tavaly télen még a Jupiter garázsé volt, amely nappal az egész környéket fojtogatta, éjjel pedig ideges álmatlanságra itélte. 

A gyermek: a jövő. A meg nem született gyermek: a jövőtlenség bevallása. Mert a történelem démonikus személytelenségét mindig az egyes ember élete, szenvedései teszik szembetűnővé. És lehet sors a sorsvesztés, és lehet jövő a jövő elveszítése. A Kaddis a meg nem született gyermekért egy végletes, halálos pontosságra törő tudat ön- és történelemanalízise. Egy ember beszél arról, mi történhet azzal, akivel megtörtént a század botránya. De vallomása oly mély, hogy megértjük, ami vele történt, bármely totalitárius államban bármikor megeshet.