Gill Rowley - A zene könyve

Holtak és utódok, családok és barátságok, eszmék és szerelmek két nemzedéke.
Závada regénye Buchbinder fényképész 1942-es életképével veszi kezdetét, és az elmúlt század ötven évét íveli át. A Jadviga párnája és a Milota után a trilógia harmadik darabja csoportkép egy történelmi korról, amely a szerző "műtermében" személyes fikcióvá, párhuzamos élettörténetekké bomlik ki és fonódik össze. Hitek és tévhitek, köz- és magánbűnök, kis és nagy hazugságok, érzékek és érzelmek iskolája ez a könyv. Úgy húz magába, mint valamely lassú örvény, s ha mélyéről végül fölenged, láthatóbbá válik ez a közös, nehéz dolog - hívjuk nemzeti múltnak-, tót, zsidó és magyar magyaroké, mindannyiunké, akik a történetet mint narrátorok, névtelen ismerősök magunknak elbeszéljük.
A fényképész utókora mi vagyunk.
"Biztosan ez fog majd Violának jutni, dőlt végig, bebújt a takaró alá, s elképzelte, hogy ezt a teret, amelyben ő kialvatlanul vacog éppen, pár óra múlva annak az asszonynak a teste fogja kitölteni. Ahogy megforult, a fejénél penészes gerincű fényképalbumokat pillantott meg fölstószolva a polcon, belelapozott az egyikbe... Talált egy letört drót-szemüvegszárat is, melynek rugós fülkampója az album gerincébe volt beakasztva. A hátsó borító alól egy paszpartura kasírozott piaci csoportkép fordult ki a takaróra, sok figurával, vitatkozásszerű jelenettel a közepén. Koren hiába bámulta, nem segíthettünk, de azt se bántuk, hogy - mint afféle ölébe hullott szökevény-képet - gondolta, eltulajdonítja. Becsúsztatta hát a válltáskájába, s bedugta mellé a szemüvegszárat is." 

Hannah csupán három évet élt, mégis hihetetlenül sok életörömet, őszinteséget és vidámságot hagyott maga után. A könyv a rákos kislány utolsó évének története - megdöbbentő beszámoló arról a küzdelemről, ahogyan a kislány minden félelem nélkül el tudja fogadni a megváltoztathatatlant, és arról, hogy ez hogyan változtatja meg szüleit, rokonait. A kislány, aki elmaradhatatlan piros lakkcipőjét viselte a műtőbe menet is, nem csupán saját hozzátartozóinak életébe hozott változást: egyetlen olvasót sem hagy érintetlenül ez a szívbemarkoló beszámoló. Housden, Hannah édesanyjának soraiból feltárulnak a betegséggel való küzdelem tragikus, néha mégis annyi örömet tartogató pillanatai.

Mitől nő egy nő? És vajon mitől jó nő? Hogyan képes egy nő - vagy akár egy férfi - megélni saját nemiségét? Tud-e jó példával szolgálni gyermekeinek? Tudja-e jól érezni magát a saját bőrében? És tesz-e valamit azért, hogy jobb legyen?

Ha Ön elég erős, hogy feltegye magának ezeket a kérdéseket, lapozzon bele Dr. Csernus Imre legújabb könyvébe! Bátraké a szerencse...

"Kimondani hangosan magamnak és a másiknak a jó és a rossz érzéseimet, majd mindennek a következményeit napról-napra következetesen vállalni: ez a fejle(szte)tt érzelmi intelligencia!"

Dr. Csernus Imre 1966-ban született egy vajdasági kisvárosban. Bár 10 éves korában esküt tett arra, hogy pap lesz, valahogy mégiscsak pszichiáter lett belőle, mert kiderült, hogy van bátorsága feltenni azokat a kérdéseket, amelyekre mások gondolni sem mernek.

"Talán mindez egy általános tévhit, hogy a nő csak akkor nő, amikor párkapcsolatban él. Lehet, hogy nem a másikhoz képest kellene meghatároznia magát? Lehet, hogy mindezt egykor a férfiak találták ki, mivel nekik így nagyon kényelmes? A pasitól lesz valaki nő?" 

"Az írónak az a mindene amit ír. Az az ő kincse, sorsa, becsülete, bélyeggyűjteménye, gyümölcsöse, családi háza. Így aztán, ha hozzáfog összeszedni legjava írásait, mint én most e novelláimat, valójában leltárt csinál élete összes szerzeményeiről. Egy ilyen válogatás fölér egy önéletrajzzal, méghozzá olyan önéletrajzzal, melyben se letagadni, s elkenni, se szépíteni nem lehet a dolgokat. A rendőrségi hírekben így mondják: a bűnös töredelmes vallomást tett. De vajon miről vallok én, vagy pontosabban ez a novellás kötet? Azt hiszem, az írói lét tulajdonképpen szerzetesi lét. Nekem legalábbis mindig a cellamagány és a magamra koncentrálás volt az ideálom. Sajnos, sohasem úgy életem, ahogy szerettem volna. Állandóan mással voltam elfoglalva; utazásokkal, szerelmekkel, forradalmakkal, háborúba menéssel, háborúból hazajövéssel; vagyis ahelyett, hogy végigírtam volna az életemet, minduntalan új életet kezdtem, s aztán leültem, és megírtam ezeket az újrakezdéseket. Ettől ez a novellaválogatás sokat szenvedett. Nem lett "egyenletes", nem "fölívelő", nem tükrözi "folyamatos fejlődésemet". Sőt! Elcsodálkoztam, amikor kézbe vettem kezdő koromból megmaradt novelláimat. Amit már akkor - harminc évvel ezelőtt - elég jól tudtam, azt húsz évvel később mintha elfelejtettem volna, s csak nagyon lassan, roppant fáradságosan tanultam meg újra. Hogy ez nem mindig saját jószántamból, hanem külső szorításra történt, nem számít enyhítő körülményeknek. Az írói felelősség egyszemélyes, és senki emberfiára át nem hárítható. De talán nem is baj, ha ez a kötet - mint életem is - az összes szorítások és föllélegzések, elbukások és új nekifutások mozgalmas diagrammját követi. Mindnyájunk második hazája az idő. Engem a 20. század száműzött a cellamagányból, alighanem azért, hogy így hívebben követhessem e kor változékony és csillapíthatatlan lázgörbéjét. Örkény István