Hatalom és dicsőség

Amikor e mű szerzői útjára bocsátják nagy munkájukat, akkor én, akit arra kértek fel, hogy - mint a magyar embersport legnagyobb ágának, az ugy méreteiben, mint hivei és rajongói száma tekintetében is legnagyobb sportágnak, a Magyar Labdarugósportnak szövetségi elnöke - irjak hozzá előszót, ezt örömmel teszem és ezt az értékes, rendkívül alapos és nagy munkát minden magyar sportbarát figyelmébe örömmel, a legmelegebben ajánlom.
A magyar embersport nagy jelentőségéről hosszasan elmélkedni felesleges. A magyar embersport testnevelési, szociálpolitikai, kulturális, nemzeti és általános emberi jelentősége és céljai legnagyobbrészt közismertek. Fölösleges munkát végeznék tehát, ha ezekre a szempontokra és célokra külön-külön rámutatnék. Elég utalnom arra, hogy a magyar államnak a társadalom bármely osztályához tartozó minden polgára tudatában van annak, hogy a világon tömegeket semmivel sem lehet könnyebben megmozdítani, mint a sporttal, tudatában van annak, hogy a magyar szirteket a külföld előtt semmivel sem lehet nagyobb érdeklődés középpontjába állítani, mint a sporttal.
Ma az internacionalizmus és a nacionalizmus harca folyik mindenütt a világon. Mindkét eszmének vannak bizonyos előnyei, de túlzásba hajtva a világnézeti harcokat, bizonyos veszedelmei is. A sportnak óriási jelentősége éppen abban van, hogy egyesíti a nacionalizmus és az internacionalizmus előnyeit, azoknak minden hátránya nélkül, vagyis egyfelől biztosítja a nemzeti erők fennmaradását és fejlődését, másfelől pedig olyan összekötő kapcsot teremt a nemzetek között, amire éppen a mai időkben éppen Magyarországnak van a legnagyobb szüksége.
Ma már mindenütt rájöttek arra, hogy a sport nem az egyének szórakozása, hanem a nemzetnek önmaga iránt való kötelessége. A sport ma már mindenütt nemzeti ügy, amelyet az állam mint ilyet tartozik kezelni. Ez a felfogás nyilvánul meg abban a tényben is, hogy amig a kezdetben a sportversenyek iránt csak a sportolókhoz közelállók, majd később fokozatosan az egyre növekvő tömegek érdeklődtek, ma már az érdeklődésnek ez a láza átragadt a politikusokra, a hivatalos tényezőkre is, ezzel dokumentálódik, hogy a sportban a nemzet erőinek fenntartásáról és fejlesztéséről van szó, amely nemcsak érdeklődést, hanem támogatást is érdemel.

"Isten nevében!" Kardos G. György mind a négy regényének írását ezzel a nekifohászkodással kezdte. Valódi kéziratok maradtak utána, mert a szerző töltőtollal írt, fekete tintával - az utolsó litert Nagy Lászlótól kapta -, spirálfüzetbe, ágyán fekve, nem lévén íróasztala. Ha más nem is jelezné - persze jelzi -, ez is mutatja: hiába szólt róla kicsinylőn, hiába volt, hogy alig beszélt róla, s ha igen, akkor is zavartan, kelletlenül: az írás, a regényírás szent dolog volt nála. Ez a látszólag vicces, bohém, szerte lévő ember végtelen tudatossággal, pontossággal írta meg fő műveit; igazi író volt, egész élete az írásnak rendelődött alá, az írás a legbenső énjéből fakadt. Ő volt az író. Ez a kis könyv őróla szól. Az íróról, aki életének utolsó másfél évtizedében a szerzőnek nem csupán közeli barátja, sétatársa, cimborája, napi beszélgető partnere volt, de írói, emberi példaképe, pótapja is, aki a halála óta eltelt másfél évtizedben mindennap ott sétált mellette a pesti utcán, és ott sétál ma is.

Tartalom

Egy elbukott Isten	9
Útvesztők	16
Az evés	19
A száj	25
Az elnyeletés	31
A kannibalizmus I.	34
A kannibalizmus II.	40
A párviadal	52
Az óriás I.	64
Az óriás II.	76
A lélek szakadéka	81
Az örökkévalóság vágya	86
Az áldozat	92
Krisztus csonkja	98
A széttépett gyermek	109
A meghasonlott Isten	113
Az ördög	116
Továbbra is az ördög	120
Goya belső viszálya	124
A fej leharapása	125
Az én mélyében	131
Az elsüllyedés	133
Irodalom	139