Keresés

Sue Monk Kidd magával ragadó és megindító regénye a reményről, a bátorságról, a szabadság kereséséről szól. Remekmű, melyet világszerte több mint egymillió példányban adtak el, s több mint húsz nyelvre fordítottak le.

1811-ben Budán kiadott könyv reprintje. Horváth Mihály (1809 – 1878) püspök, a Batthyány-kormány idején Magyarország vallás- és közoktatásügyi minisztere, a tudományos magyar történetírás megteremtője, az egyház és az állam szétválasztásának harcosa. Az egyház tanai miatt kiközösítette, és eltiltotta papi hivatásának gyakorlásától. A szabadságharc idején betöltött szerepéért felségsértés vádjával elítélték, tisztségeitől megfosztották, és 1851-ben halálra ítélték (távollétében az ítéletet jelképesen végre is hajtották). A szabadságharc leverése után 18 évet töltött emigrációban Belgiumban és Franciaországban, majd Erzsébet királyné közbenjárására visszatérhetett hazájába.

Mednyánszky László (Beczkó 1852 - 1919 Bécs) grafikus, festőművész

1870-1871-ben még mérnöknek tanult, de hamarosan átjelentkezett a müncheni akadémiára. 1873-ban Párizsban, az École de Beaux Arts-on képezte magát, 1878-ban itáliai körútra indult. 1897-ben önálló kiállítása nyílt Párizsban. A hetvenes években járt először Szolnokon, 1902-ben részt vett a művésztelep alapításában. Állandó utazásainak csomópontja Párizs, Bécs, Budapest volt, és családi birtoka, Beczkó. Vonzotta a szegénység világa és a társadalom perifériájára kerültek társasága; modelljei voltak, támogatást nyújtott nekik, közöttük élt és élt meg mély kapcsolatokat. A világháborúban hadifestőként teljesített szolgálatot. Intellektuális karaktere, melyet a Párizsban megismert teozófiai és buddhista eszmék árnyalnak, jegyzetfüzeteinek, naplóinak sorozatából is kirajzolódik.

A Labirintus sorozat a magyar történelemnek a közvélemény előtt nem eléggé tisztázott, tényszerűen kevéssé ismert, s így rejtélyesnek tűnő eseményeit kívánja megismertetni népszerű, olvasmányos formában, de mindig a legfrissebb tudományos kutatásokra támaszkodva. Történelmi "krimik", különös bűnperek, vitatott öngyilkosságok, összeesküvések és merényletek a témái az olcsó, illusztrált köteteknek. A sorozat darabjai egyszerre kívánnak szórakoztatni, és - mivel mindig olyan történeteket dolgoznak fel, melyek valamilyen okból a korra különösen jellemzőek - az adott időszakról, annak legérdekesebb problémáiról átfogó, érzékletes képet adni.

Szabad György írása Teleki Lászlónak, a XIX. század kiváló államférfiának, a reformellenzék egyik vezetőjének 1861-ben bekövetkezett halála különös körülményeit világítja meg. A neves szerző - jelentős részben kiadatlan levéltári forrásanyagra támaszkodva - azt vizsgálja, hogy a tragikus esemény hátterében miféle lélektani és politikai okok húzódhattak meg.

„Költőnek lenni: veszélyes foglalkozás” – olvashatjuk a népszerű orvos-genetikus szerző könyvében, melyben huszonegy magyar költő egészségi állapotát tárta fel. Diákéveinkben megtanulhattuk: költőóriásaink legtöbbje korán meghalt, többen saját kezükkel vetettek véget életüknek. „A magyar költészet itt bemutatott nagy alakjainak jelenleg már idealizált szobraikkal tiszteleg a nemzet. Éltükben inkább megkeserítették küldetésük teljesítését, amit gyakorta önpusztítással tetéztek. Legszebb költeményeik ezért a pokolra menéseiket kísért megpróbáltatásaik, sőt szenvedéseik termékei. Testi bajaik és szélsőséges kedélyük megismerése érthetőbbé teszi esendőségüket és még szeretetreméltóbbá emberségüket” – vallja könyvében Dr. Czeizel Endre

A baden-badeni szanatórium igazgatója, Malten szerint a rák nem egyéb, mint a természet büntetése az emberre azért, mert a természet rendelte táplálkozástól és életmódtól eltért. A betegség, mint a huszadik század pestise, korra, nemre és földrajzi régióra való tekintet nélkül a második legnagyobb halálokként tizedeli az emberiséget. Az alapvető gond a táplálkozásban keresendő, a helytelen táplálkozás mellett pedig a rossz lelkiállapot, a mindennapi stresszhelyzetek is rizikófaktorként mutatkoznak, mert gyengítik az immunrendszert. De meg kell említeni az alkohol, a dohányzás és a drogfogyasztás rákra hajlamosító hatását is. A szerző előbb orvosként működött,

A Regényes úti célok olyan tájakon, helyszíneken csábít felfedezőútra, amelyek annak idején zseniális írókat ihlettek meg. Több mint félezer európai és amerikai helyszínre elrepülhet, kedves irodalombarát Olvasónk, mi több, kalandozásai során a megidézett alkotók életének alig ismert, a tárgyalt helyszínhez kötődő mozzanataival is megismerkedhet.

ELŐSZÓ

Ha elolvassuk Baudelaire művészetkritikáinak kötetét, az a különös érzésünk támad, mintha tükörrel a kezünkben sétáltunk volna végig egy roppant galéria termein, melyekben a zsúfolt és nagyszerű XIX. század alkotásai sorakoznak - valaha sokat vitatott remekművek, melyeket azóta klasszikussá érlelt az idő és múló sikerek emlékét őrző képek, mik nem állták ki az évszázados próbát. Ez a finommívű, rafináltan csiszolt, varázserejű tükör, melyet kérlelhetetlen esztétika foglal szigorú keretbe, melyben az objektív kép kemény csillogását olykor szokatlan színű párák fátyolozzák, rejtett görbületei segítségével válogatni, osztályozni, rendszerezni is tud, bizarr formát kölcsönöz a dolgoknak, sajátos kapcsolataik szerint rendezi el őket, némelyeket roppant méretűvé növel, másokat jelentéktelenné zsugorít; ez lassú méltósággal vonul el benne haladtunkban, amaz egy villanásnyi idő alatt siklik el a szemünk előtt.
E kritikai lapokon tehát gondosan szerkesztett, egyéni világ képe bontakozik ki az olvasó előtt, mely valójában inkább műnek, mint bírálatnak tekinthető, ha alkotásnak nevezzük azt a folyamatot, melyben a művész kezei között az anyag - tudatos munka során - sajátos formát ölt, mely az alkotó sajátos mondanivalójának hordozója. A költő kezébe veszi tárgyát, mely ez esetben maga is mű, s miután céltudatosan saját képére formálta át és újból felmutatja, már egészen más, mint amilyen eredeti állapotában volt, mert - jóllehet anyaga nem változott - új formákba rendeződik és határozott szemlélet mesterséges fénye világítja meg. Ezt a kritikai szemléletet Baudelaire maga fogalmazta meg a legpontosabban 1846-os szalonbírálatában: "Őszintén hiszem - írja a kritikáról szóló fejezetben -, hogy az a legjobb kritika, amely szórakoztató és költői, nem pedig ama tárgyilagos és kiszámított bírálat, mely azzal az ürüggyel, hogy mindent megmagyaráz, nem ismer sem gyűlöletet, sem vonzódást, és szándékosan elnyom magában minden indulatot..." A kritikának, "hogy értelme, tehát létjoga legyen, elfogultnak, szenvedélyesnek, politikusnak, azaz egyféle szempont szerint kizárólagosnak kell lennie, de olyan szempont szerint, amely a legszélesebb távlatokat nyitja meg a kritikus előtt".