Termékek szűrése

Az éjszakai harcot a második világháború előtti időben rendkívül nehéz és kockázatos vállalkozásnak tartották, harci értékét, jelentőségét nem tekintették számottevőnek. Az első világháború éveiben több ízben sor került éjszakai harc megvívására, eredményei nem voltak jelentősek. A hadvezetés ugyanis még nem rendelkezett olyan technikai eszközökkel, amelyek lehetővé tették volna a korlátozott látási viszonyok előnyeinek kihasználását. Ez a helyzet a harmincas évek technikai fejlődése következtében radikálisan megváltozott. Ennek eredményeként a második világháború éveiben már valamennyi hadszíntéren sikeresen folytak éjszakai harcok.
A nagy honvédő háború tapasztalatai bizonyítják, hogy a harcot éjjel-nappal folytatni kell. A támadó hadműveletek, különösen a háború második időszakában a megszakítás nélküli harctevékenységeket nemcsak lehetővé tették, hanem meg is követelték. Az éjszakát a csapatok mozgatásán, a csapásmérő csoportosítások létrehozásán kívül, adott esetben támadás megkezdésére is felhasználták. A támadó csapatok sok esetben tovább fejlesztették a nappal elért sikereket, üldözték az ellenséget és kialakították a rejtett manővernek, az ellenség bekerítésének és megsemmisítésének feltételeit. A nappal és éjszaka megszakítás nélkül vívott harcot többek között az a törekvés hozta létre, hogy a támadók a védő ellenséget megfosszák annak lehetőségétől, hogy a védelme mélységében újabb, szervezett ellenállást készítsen elő, megelőzzék abban, hogy a mélységből előrevont tartalékaival, illetve az arcvonalból kivont erőivel kedvező terepszakaszokat szálljon meg.
A szocialista hadtudomány, felhasználva a nagy honvédő háború gazdag tapasztalatait és a fegyveres küzdelem háború utáni fejlődésének irányait, nagy jelentőséget tulajdonit a csapatok éjszakai tevékenységének. Az új harceszközök, a tömegpusztító fegyverek, a harckocsik, a páncélozott harcjárművek alkalmazása, valamint a csapatoknak rádiólokációs és éjjellátó eszközökkel történő felszerelése az aktív éjszakai tevékenységek lehetőségét jelentősen megnövelte. 

Mit ír az illír? Rólunk. E szavakkal játszottam, midőn Sokcsevits Dénes tanáros eleganciával asztalomra tette eme könyv kéziratát. A pécsi és a zágrábi egyetemen tanító szorgos ingázó kutató-történész, horvát-magyar identitásával karöltve papírra vetette közös múltunk egymásra néző jellemzőit. Tudományos alapossága tovább specializálódott; hogyan láttak, néztek, értékeltek a horvátok minket, magyarokat. Évszázadokon át. Kissé bűntudattal is olvashatjuk a levéltárakból előkotort dokumentumokat, de néha azért lesújthat véleményünk is…, hogy azért igaztalan is volt a minket ért vád. A több száz éves szomszédság, a történelem csalafintasága és a horvátokra és ránk is jellemző néha túlzott nemzeti érzelgősség – hogy finomkodóan fogalmazzak– viszályossá fagyasztotta a két gyakran egymásra utalt nép kapcsolatát. A viszonosság mindig oda-vissza értendő. Így vagyunk a lakószomszédainkkal is, nem? Hol jóban, hol rosszban, hol tartózkodóan. Mondják, hogy legjobb a három méteres távolság. A színtelen semlegesség sem hasznos, mert a bajbakerült akkor jószomszédi segítség nélkül marad, mint ahogy elképesztő viszonyt is gerjeszthet a harag és a düh. Eme olvasmányos-tudományos mű nem kommentál. Elénk teszi a dokumentumokat, –a tükröt. Ítéljünk mi, húzzuk a szánkat mi, és ha kell, akkor jólesően derüljünk. Nem árt ez a visszatekintés, különösen mostanában, midőn a fél-magyarország a horvát tengerparton nyaral. Most vajon hogy látnak –és milyennek a szomszédok minket? Azért is fontos ez a könyv, mert több tízezer magyar nemzetiségű honfitársunk él ott, akik természetesen inkább velünk azonosulnak, mint a történelem szabta hazájukkal –de ott élnek. Ott állampolgárok, s nekünk gondolni és gondoskodni illik velük kapcsolatban –a horvát nemzet önérzetének megsértése nélkül. Figyelnek minket a horvátok. Mi is Őket. Évszázadok óta. Biztosan jól esett nekik, hogy látszólagos semlegességgel segítettünk a kilencvenes évek balkáni háborújában. Talán ez az érzés még jól jöhet nekünk. S mi se emlékezzünk csak úgy Jellasicsra, ahogyan Petőfitől tanultuk. Gondoljunk közben a bécsi udvarra is. Közös császárunkra. De maradjunk inkább csak Zrínyi Miklósnál! Mindkét nép tiszteli, s mindkettőnké. Most és mindörökké.

Időszámításunk első évszázadában, a Vezúv egyik félelmetes kitörésekor a földrengés elpusztította Pompeji itáliai városkát, mely a mai Nápoly közelében terült el. A katasztrófa a 79. év augusztusában zúdult a városra.
Pompeji eltűnt a föld színéről: romjai fölött hosszú évszázadok alatt új talajrétegek képződtek. A XVIII. század folyamán azonban megkezdődtek az első ásatások. Eleinte csak szórványosan és találomra kutattak a hajdani város elsüllyedt maradványai után, de később tudományosan megszervezett, technikailag tökéletesebb módszerekkel fojtatták az ásatási munkálatokat. Sok minden került napvilágra, mégpedig - hogy úgy mondjuk - konzervált állapotban, mert a városra hullott forró hamueső vastag rétege légmentesen elzárta a betemetett épületeket, tárgyakat, embereket. A régészek előtt feltárultak a város tereinek, lakóházainak, középületeinek maradványai, lakóinak mindennapos használati tárgyai, szerszámai. Elolvasták a kőbe vésett feliratokat, feltárták a részben megsérült falfestményeket és szobrokat; sőt még egy-egy ott pusztult ember vagy állat testi körvonalait is sikerült rekonstruálniuk, mert ha maguk a testek rég porrá vállatak is, formáik világos lenyomatot hagytak a kővé szilárdult hamuban.

A hadtörténelmi kutatások egyértelműen igazolták, hogy az elmúlt háborúk tapasztalatait a későbbi korok katonai vezetői is haszonnal tanulmányozhatják. Különösen vonatkozik e megállapítás a nagy Honvédő Háború hadműveleteiből, nevezetesen a jelentős bekerítő (hadászati) hadműveletekből levont tanulságokra. A szerző célja, hogy a szovjet hadsereg által lefolytatott legnagyobb arányú hadműveletek (többek között a sztálingrádi, a korszuny-sevcsenkovszkiji, a vityebszki, a lvov-sandomierzi, a iasi-kisinyovi, a kelet-poroszországi stb.) elemzésével, bemutatásával bizonyítsa a fenti tétel helyességét. Bizonyítsa azt, hogy e bekerítő hadműveletek (harcok) sok szervezési és végrehajtási tapasztalata ma is helytálló, természetesen végzetes hiba lenne ezeket szolgai módon alkalmazni, nem törődve azzal, hogy a körülmények azóta jelentősen megváltoztak. A hadműveletek (harcok) elemzései felölelik az említett bekerítő hadműveletek formáit, méreteit, az elhatározások meghozatalát, a bekerítés megtervezését, a csapatok hadműveleti felépítését stb

A szovjet állam politikája kezdettől fogva a világbéke megőrzésére irányult. A szovjet párt és kormány a lenini útmutatásoknak megfelelően minden tőle telhetőt megtett a szovjet emberek békés életének biztosítása érdekében, politikájában következetesen a népek barátságának és együttműködésének megteremtésére, erősítésére, a béke megszilárdítására, a fegyverkezési hajsza megfékezésére és a háború megakadályozására törekedett.
Nemes külpolitikai célja konkrét megvalósítása során a párt és a kormány számos békés kezdeményező lépést tett a fegyverzet csökkentése, a földteke különböző térségeiben keletkezett válsághelyzetek és konfliktusok feloldása és megelőzése, a kölcsönös előnyökön alapuló államközi együttműködés fejlesztése érdekében. Világméretű, élénk visszhangot keltett a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának és a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának a világ parlamentjeihez, kormányaihoz, politikai pártjaihoz és népeihez intézett felhívása, hogy fogjanak össze, minden erőt mozgósítsanak az atomháborús katasztrófa elhárítására. A béke megóvásának követelése rendkívül fontos kérdés, különösen napjainkban, amikor az államok olyan fegyverrel rendelkeznek, amely az egész emberi civilizációt, sőt magát az életet is megsemmisítheti a Földön. A békeharc tehát a szovjet állam külpolitikájának egyik központi problémája.
A Szovjetunió és a szocialista államok békekezdeményezései ellenére a 80-as évek kezdetére rendkívüli mértékben megerősödött az Egyesült Államok és a NATO politikájának militarizálására irányuló folyamat. Az imperialisták minden addiginál fokozottabban kezdték a katonai fenyegetést a szocialista közösség országai, a nemzeti felszabadító mozgalmak és a fejlődő államok irányában alkalmazott külpolitikájuk fő eszközének tekinteni. Az Egyesült Államok hivatalban lévő politikusai nyíltan hangoztatták, hogy megengedhetőnek, sőt szükségesnek tekintik az atomháborút, és úgy vélik, győzelmet is lehet aratni benne. Olyan kijelentésektől sem riadtak vissza, hogy „vannak a békénél fontosabb dolgok is".

A Babonások és kártyavetők kézikönyvének folytatása. Az 1984-ben megjelent könyv a szerző mai napig is legismertebb műve. Ez a folytatás különösen azok számára érdekes, akik el akarnak jutni a szellemvilág és spiritiszta szeánszok izgalmas világába, sőt néhány mágikus szertartás ismeretével párkapcsolatuk megjavítását vagy gonosz erőktől való védelmet akarnak. A könyv kiemelt érdekessége a 42 lapos igazmondó pasziánsz melléklete és használatának ismertetése, ami jövendőmondáson kívül társasági összejövetelek hangulatának emelésére is szolgál. SCHMIDTNÉ DR. HOLLÓ ERZSÉBET

Az első bécsi döntés történelmi körülményeinek és következményeinek objektív, ideológiáktól és előítéletektől mentes bemutatására vállalkozik a kötet. A két világháború közötti nemzetközi-politikai összefüggések vázlatán, a magyar külpolitika revíziós törekvésein, a korszak vezető magyar politikusainak revíziós elképzelései vizsgálatán és a csehszlovákiai magyarság helyzetének bemutatásán keresztül jut el az 1938 nyarától az első bécsi döntésig terjedő, majd a döntést követő időszak részletes diplomácia és politikatörténeti feldolgozásáig, érintve bizonyos társadalomtörténeti vonatkozásokat is.

A közelmúltban lezajlott fegyveres konfliktusok során (Algéria, Indokína, Bangladesh, Közel-Kelet, Falklan-szigetek stb.) az egymással szemben álló erők széleskörűen alkalmazták a diverziós csoportokat. E csoportok tevékenysége jelentősen hozzájárult a főerők részére meghatározott hadműveleti és hadászati feladatok sikeres végrehajtásához, főleg azokban az esetekben, amikor az ellenük irányuló harc nem volt kellően megszervezve. Az 1967. júniusi, és az 1973. októberi arab-izraeli háborúban az izraeli diverziós csoportok jelentős veszteségeket okoztak az araboknak, és nagy pánikot keltettek az egyiptomi hadsereg soraiban, viszont 1979 februárjában a Vietnami Szocialista Köztársaság ellen agressziós támadást végrehajtó kínai fegyveres erők, bár nagy számú diverziós csoportot vetettek be a vietnami csapatok hátában, nem tudták megfelelően kihasználni a csoportok harci lehetőségeit, mert vietnami területen jól szervezett és hatékony ellentevékenységgel találkoztak, amely meggátolta e diverziós csoportok részére meghatározott harci feladatok eredményes végrehajtását.
Előfordult, hogy a szemben álló feleknél (pl. a Közel-Keleten) a diverziós erők (a napi sajtóban használt megnevezésekkel: "kommandók", "gerillák" stb.) harctevékenysége a fegyveres küzdelem egyik alapvető formájává vált.