Kosár

Rippl-Rónai József (Kaposvár 1861 - Kaposvár 1927)

Gyógyszerésznek készült, majd festészeti tanulmányokat folytatott Münchenben, Párizsban, ahol Munkácsy Mihály segédje lett. A Nabis (Próféták) festőcsoport tagjait alakulásukkor ismerte meg, s többször is részt vett kiállításaikon. Barátja, James Pitcairn Knowles skót festő mutatta be Aristide Maillolnak, akivel szintén közeli kapcsolatba került, a kilencvenes években Gauguin és Cézanne fogadta műtermében. A magyar közönség 1900-ban látta először műveit nyilvános kiállításon, ekkorra Párizsban már megkapta a művészeknek adható legrangosabb elismerést. 1902-ben végleg letelepedett szülővárosában, Kaposvárott. A világháború kirobbanásakor Franciaországban volt, az internálótáborból Maillol és Maurice Denis közbenjárására került ki. Életéhez fontos forrásmunka önéletírása, nevelt lányának visszaemlékezései és öccse, Ödön hagyatéka. Rippl-Rónairól Kaposvárott múzeumot neveztek el (itt látható öccse műgyűjteménye is), utolsó lakhelye, a Róma-villa változatlan formában őrzi emlékét.

Csak az ember főz.
A többi hideget eszik.
Az ember viszont nehezen kerülheti el, hogy – ha nem is tud, ha nem is szokott – legalább néha, hébe-korba rá ne kényszerüljön valami konyhai ténykedésre. És ha mégsem, hát megismerszik abból is. A konyhában nem lehet hazudni. Ott mindenki magamagát adja. Készíts nekem egy jó reggelit, és megmondom, ki vagy.
Régebben sokat mondták nekem, akik nem ismertek, de olvastak tőlem egyet s mást, hogy idősebbnek gondolnak. Mára már behoztam magamat, utánam öregedtem. Sokat éltem, sokat tapasztaltam, sok emberrel hozott jó vagy balsorsom össze.
Sok emberem sokféle volt, de egy dologban szinte kivétel nélkül egyeztek: jól és kedvvel sütöttek, főztek valamennyien.
Ebben a könyvben most csakis e szempontból veszem őket sorba… Mestereimet, tanítóimat, őseimet, rokonaimat, barátaimat, barátnőimet, társaimat eszem végig.

"Az én moszkvai tartózkodásom óta eltelt, túlontúl eseményes három évtized életem tájképét nagyon sok sírral népesítette be, eseményekben, küzdelmekben, megrázkódtatásokban, fájdalmakban, reményekben és megvalósulásokban szédületesen bővelkedett- mégis, az idő múlásával egyre többet kell gondolnom a moszkvai VEGAAR egykori igazgatójára, a szőke, minduntalan el-elpiruló fiatal németre, Bork Ottóra, kiről az Egy regény a regényben oly sűrűn és nemegyszer csúfolódóan barátságtalan hangsúllyal történik említés. A jelenet, amikor a nyitott ajtón keresztül a titkárnőjével való beszélgetésemet hallva, ő, az igazgató szobájában, íróasztala mögé guggolva próbál előlem elrejtőzve láthatatlanná válni - ez a feledhetetlen élmény, illetve látvány ma, három évtized távlatából úgy rémlik fel előttem, mint valami kínos, de minden szónál beszédesebb jelkép. Kigondolni se lehetne kifejezőbb szimbólumot: a nagy vállalatnak ez az igazgatója, aki hirtelen elhatározással igyekszik összecsucsorodva elbújni az ügyfele elől a tekintélyes íróasztal alatt - elbújni a cselekedet, a döntés, maga a létezés kockázata elől. Tragikus módon azonban épp ez volt a megvalósíthatatlan, a végül is megoldhatatlannak bizonyult feladat: nem lehetett letenni,és levegővé válni, nem lehetett úgy igazgatónak lenni, hogy az ember mégse legyen az, tisztséget viselni és ugyanakkor még elbújni is úgy, hogy azt észre ne vegyék." 

Az Ermitázs 220 éves történetéből egy igen jelentős időszakot ragad meg ez a könyv: a második világháború éveit, amikor is Hitler meg akarta semmisíteni ezt a kivételes gyűjteményt. A könyv a múzeumot védelmezők hősiességének állít emléket. Az album 388 színes és fekete-fehér fotón és reprodukción mutatja be az Ermitázs különböző kiállításainak sokszínűségét.