Kummagyaria

„Az Örökös és a Tartalék – nem értékítélet, mégsem lehet félreérteni. Én voltam az árnyék, a támasz, a B terv… Akkor hívtak, ha helyettesítésre vagy figyelemelterelésre volt szükség. Ezt életem kezdetén tudatták velem, majd rendszeresen meg is erősítették.”

Édesanyja elvesztése előtt Harry herceget úgy ismerték, mint a komoly Örökös (bátyja, Vilmos herceg) gondtalan, jókedvű Tartalékát. A gyász azonban mindent megváltoztatott. Nehézségei akadtak az iskolában, dühös volt és magányos. Mivel a sajtót tartotta felelősnek anyja haláláért, nehezen fogadta el, hogy neki is a reflektorfényben kell élnie az életét.

21 éves korában csatlakozott a brit hadsereghez, ahol a fegyelem rendszert vitt az életébe. Két bevetés után hősként kezelték otthon, mégis elveszettebbnek érezte magát, mint valaha. Poszttraumás stressztől szenvedett, pánikrohamokkal küzdött. És ami a legfontosabb: nem találta az igaz szerelmet.

Aztán találkozott Meghannal. A világot magával ragadta a pár filmbeillő szerelme, és örömmel követték a meseszerű esküvőt. A sajtó azonban a kezdetektől fogva bántó, rasszista megjegyzésekkel, illetve különféle hazugságok terjesztésével támadta Harryt és Meghant. Látva felesége szenvedését, biztonságuk és mentális egészségük romlását, Harry nem látott más kiutat, mint hogy elhagyja szülőföldjét, még mielőtt a történelem megismételné önmagát. Az évszázadok során nem sokan merték otthagyni a királyi családot… az utolsó, aki ezt megpróbálta, épp Harry édesanyja volt.

A könyv keresetlen és tántoríthatatlan őszinteséggel mutatja be az önvizsgálat és a küzdelmes megértés fájdalmas folyamatát, a gyászt is legyőző szeretet örök hatalmát.

A Nem vénnek való vidék szerzőjének legpokolibb regénye.

A Véres délkörök egy fiatal és nincstelen vándor története, aki kóborlása közben csapódik a törvényen kívülieket és skalpvadászokat tömörítő Glanton-bandához, melynek tagjai indiánokat irtottak Texas és Mexikó határvidékén, az 1840-es évek végén, a helyi elöljárók megbízásából. McCarthy regénye az amerikai álom keletkezésének ideológiai alapjait gondolja újra, ábrázolva a tudás és a hatalom, a fejlődés és az elembertelenedés, a történelem és a mítosz, de legfőképpen az elkövetett erőszak és az elbeszélt erőszak határmezsgyéit. Világában minden megtörténhet és meg is történik a túlélés érdekében. Nincsenek jók vagy rosszak. Nincsenek kiváltságosok, és kegyelem sincsen - sem öregnek, sem nőnek, sem gyermeknek. Feladatok vannak, melyeket a szereplők igyekeznek végrehajtani, anélkül, hogy túlságosan sokat gyötrődnének azon, mi helyes, és mi helytelen; indiánok és fehérek, harcosok és földművesek mind a dolgukat végzik ebben a pokolian perzselő, könyörtelen világban, és a legtávolabbi céljuk: a másnap reggeli ébredés. A történet és a nyelv egyaránt a fájdalomból építkezik, hogy azután a regény az ember elhagyatottságának és értelmetlen szenvedésének monumentumaként magasodjon a századok fölébe, és úgy hirdesse a keresés szükségszerűségének és ugyanakkor hiábavalóságának tanulságát, akár Herman Melville Moby Dickje.

Cormac McCarthy rémálomszerű, mégis gyönyörűséges nyelvezetű, kalandos remekművét a kritikusok a 20. századi irodalom, azon túl pedig a teljes angol nyelvű irodalom legfontosabb regényei közt tartják számon és Poe, Melville vagy Faulkner leghíresebb alkotásaihoz hasonlítják. Harold Bloom, a neves irodalmár egyenesen a négy legjobb élő amerikai író közé sorolja a szerzőt Philip Roth, Thomas Pynchon és Don DeLillo társaságában. McCarthy sokkoló elbeszélésében szenvtelenül ábrázolja az amerikai történelem egyik válságidőszakát, kendőzetlen képet festve az elkerülhetetlen fájdalomról és erőszakról.