Örkény István - Búcsú (Kiadatlan novellák)

Ávráhám Ben Jehósuá, a haifai egyetem irodalomprofesszora azt sugallja regényében: akkor kerekedhetünk fölébe a bennünket körülvevő világ szorongató ellentmondásainak, ha előbb önmagunkat győzzük le.
Az eredetileg Tel Avivban megjelent könyv egy család belső életén keresztül a mai izraeli élet szinte minden fontosabb metszetét bemutatja. Lapjain az olvasó nemcsak egy előttünk úgyszólván ismeretlen irodalomba, hanem egy igen hiányosan ismert, sajátos világba, a mai Izrael hétköznapjaiba is betekintést kaphat.

"Egy -nagy ismeretlen Úr vendégeként- (Kosztolányi), a földi szenvedést megtapasztalva Kertész Imre szinte nem evilági, és mégis valamennyiőnknek ismerős perspektívából számol be mindarról, ami megesett vele. Talán ez a szabadság: a személyes, neki kiosztott életben nem végzetszerűséget látni, hanem különös próbatételt, amely lehetőséget nyújt a döntésre. Arra, hogy az -érinthetetlen- mag, a legszemélyesebb titok keresése során elmerészkedjen odáig, hogy akár el is veszítse ezt az ént. Mi a szabadság? Olyasvalami, amiben elválaszthatatlan a teljes idegenség és a tökéletes beteljesülés. Kertész Imrétől ezt tanultam. A Valaki másban a kortárs európai irodalomban párját ritkító élességgel és kíméletlenséggel mutatja be, miként talált rá az idegenben az otthonra, a nem-azonosban az azonosra. S közben bennünket, olvasókat is ráébreszt valamire. Arra, hogy a rettenetben, sőt a rettenet fokozásában is ott lappang a misztérium lehetősége, s hogy talán az idegenség végtelen fokozása vezet el minket oda, hogy sejteni kezdjük azt, ami túl van az idegenségen."
Földényi F. László

"A pármai kolostor a XIX. század nagyregénye, a szabadság és a boldogság követelése a Szent-Szövetség korában" - írta róla Aragon. Ez a regény Stendhal öregkori, utolsó, legérettebb remekműve. A maga korában kevesen értették meg, de a kevesek közt Balzac így nyilatkozott róla: "Stendhal olyan regényt írt, melynek minden fejezetében a fenséges szólal meg!... Csak lángész teremthette meg ezeket a helyzeteket, eseményeket, újra és újra feltáruló bonyodalmakat - egy zsarnok udvarát!...
Nagyszerű, kellemes, szenvedélyes és mindvégig igaz mű!... Micsoda könyv! A szenvedély nagy kiáltásait halljuk majd minden oldalán!" A pármai kolostor-ban csodálatos egységben találkozik Stendhal realizmusa és páratlan romantikája, mely ártatlanságukban és romlottságukban egyaránt elragadó nőalakokban és varázslatos olasz tájakban bontja ki az öreg Stendhal szenvedélyes és mégis szemérmes líráját, végső vallomását az életről és a világról.

Az író - könyvéről:
"Egy közigazgatási reform 1876-ban letörölte Magyarország akkori térképéről, az Erdélyi Érchegység nyugati szárnyáról Zaránd vármegyét. Négy szomszédos közigazgatási egységhez darabolva hagyományos, ősi illetékességét.
A Játékosok és szeretők-ben én ezt a Zarándot feltámasztom, s területén s főként megyeszékhelyén járatom képzeletemet, míg az 1950 körüli esztendőkről emlékezem.
Nem azért a tűnt megye ál- és fedőneve, hogy ne ismerjenek valóságos magokra egyetlen megye jó vagy rossz hírnvének őrzői, hanem hogy inkább több helyt borzolódjék fel az önérzet. Lelkiismereti válságot aligha kever regényem, mert hol vannak már azok a lelkiismeretek?! Egyéb ellenérzést is csak keletkezése, 1960 táján ébreszthetett volna, ha akkor napvilágra tud vala jutni.Valódi és hamisjátékosok a szereplőim, igazi és harag nélküli szeretők.
Kísérlet a felidzéhetetlen és képtelen évek viszaidézésére, minthogy minden múlt s főképp a sajátunk hihetetlen és lehetetlen.
Ha regényem rövid summázására törekszem, régies és közönséges szavakkal: a szerelem és a halál játékai vannak rejtve itt."