Tüzet viszek - Tánchagyományok és táncos népszokások a történelmi Baranyában I.

Velence - a helybeliek szeretetteljesen la Serenissima, a "legtiszteletreméltóbb" néven emlegetik - már régóta röpíti álomvilágba a látogatókat: a San Marco, a Canal Grande két partját büszkén szegélyező káprázatos paloták, vagy Tiziano, Tintoretto és Tiepolo remekműveinek varázsa soha nem feledhető.

Szendrey Ákos, az 1965-ben elhunyt kiváló etnográfus műve eredetileg kandidátusi értekezésnek készült,s mind ez ideig csak az Akadémia kézirattárában volt hozzáférhető. Pedig igazi kultúrtörténeti csemege ez a boszorkányokról szóló – eddig legteljesebb – „értekezés”, amelyet haszonnal és élvezettel forgathatnak a szakemberek és az érdeklődő olvasók egyaránt.
Hiszen ki ne lenne kíváncsi arra, milyen is a „magyar boszorkány”, amely még csak nem is hasonlít a mesék vasorrú bábájához? Ki ne olvasná szívesen, hogyan lehet megszerezni ezt a titokzatos „tudományt”, hogyan lehet felismerni a rontót, s milyen módokon történhet meg a „boszorkányutazás”? Kit nem „babonáz meg”, hogy megtudhatja, mely vidékeken kiket tartottak boszorkánynak, azok hogyan rontottak-kötöttek-varázsoltak, s hogy miért éppen sóval, fejszével, gatyamadzaggal lehet védekezni ellenük?
Könyvében Szendrey Ákos – a régi idők szórványos feljegyzései, a boszorkányperek jegyzőkönyvei és az újabban feltárt néprajzi adatok alapján – összegzi, elemzi és rendszerezi a bűbájosokhoz kapcsolódó sokrétű, színes hiedelemanyagot.