Végtelen kísértés

Jóllehet a "szocreál" fogalmának tisztázása évtizedek óta viták tárgya, napjainkban is több meghatározása él párhuzamosan. A kötet két művészettörténész szerzője az 1948-as fordulattól az 1950-es évek végéig tartó periódusra, ezen belül a Rákosi korszakra összpontosít. Ebben az időszakban érvényesülnek a magyarországi művészetben az "új korszak" jellegzetességei: a politika legfelsőbb szintjein megfogalmazott és általános érvényűvé tett stiláris, tematikai irányelvek, amelyeket folyamatosan számon kértek a művészektől, valamint a személyi kultusz, a munkás osztály forradalmi harcainak előtérbe helyezése, a politikai és párt propaganda dominanciája, és mindenek előtt a szovjet példák kritikátlan követése. Az építészetben a klasszicizmus volt a hivatalos körök által ajánlott "mintakészlet", ezért az építészeket a modernista jegyek továbbélése miatt érte bírálat. Ugyanekkor a festők és szobrászok heroikus küzdelmet vívtak, hogy megleljék a programoknak megfelelő kifejezési formát. Ám összességében a művészet szocreál "kísérlete", a doktriner elvek kiforratlansága ellenére, vagy éppen azért, nemegyszer valódi képzőművészeti értékeket is felvillantott.

A sorozat többi kötetéhez hasonlóan az album kitűnő reprodukcióit a szerző a firenzei Scala képarchívumának anyagából válogatta. A 20.-ik századi művészetet mutatja be, amely 1907-ben született meg, amikor Pablo Picasso megfestette az avignoni kisasszonyokat. Műve egyidejűleg szakított a múlttal, és jelölte ki a művészet fejlődésének legfontosabb útját. A kubizmus, az expresszionizmus  az absztrakt művészet és a dadaizmus szélesre tárta a kaput az új kifejezési lehetőségek előtt! Az 1940-es években Párizs elveszítette meghatározó szerepét a művészeti életben, az új központ New York lett!

A 15 tanulmányt tartalmazó kötet bemutatja a kor, a 19-20. század fordulójának kevéssé ismert építészeit, akiknek viszont számos jelentős épületet köszönhetünk elsősorban Budapesten, de más városokban is. A szerzők a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett fiatal művészettörténészek, akik levéltári és szakirodalmi források alapján 14 tanulmányban feldolgoztak mintegy 17 életművet, köztük Linzbauer István, Baumhorn Lipót, Bőhm Henrik, Hegedűs Ármin és mások munkásságát.