Villamosenergia-ágazati típusterv: Erősáramú hálózat VÁT-H2 I-II.

A Nem vénnek való vidék szerzőjének legpokolibb regénye.

A Véres délkörök egy fiatal és nincstelen vándor története, aki kóborlása közben csapódik a törvényen kívülieket és skalpvadászokat tömörítő Glanton-bandához, melynek tagjai indiánokat irtottak Texas és Mexikó határvidékén, az 1840-es évek végén, a helyi elöljárók megbízásából. McCarthy regénye az amerikai álom keletkezésének ideológiai alapjait gondolja újra, ábrázolva a tudás és a hatalom, a fejlődés és az elembertelenedés, a történelem és a mítosz, de legfőképpen az elkövetett erőszak és az elbeszélt erőszak határmezsgyéit. Világában minden megtörténhet és meg is történik a túlélés érdekében. Nincsenek jók vagy rosszak. Nincsenek kiváltságosok, és kegyelem sincsen - sem öregnek, sem nőnek, sem gyermeknek. Feladatok vannak, melyeket a szereplők igyekeznek végrehajtani, anélkül, hogy túlságosan sokat gyötrődnének azon, mi helyes, és mi helytelen; indiánok és fehérek, harcosok és földművesek mind a dolgukat végzik ebben a pokolian perzselő, könyörtelen világban, és a legtávolabbi céljuk: a másnap reggeli ébredés. A történet és a nyelv egyaránt a fájdalomból építkezik, hogy azután a regény az ember elhagyatottságának és értelmetlen szenvedésének monumentumaként magasodjon a századok fölébe, és úgy hirdesse a keresés szükségszerűségének és ugyanakkor hiábavalóságának tanulságát, akár Herman Melville Moby Dickje.

Cormac McCarthy rémálomszerű, mégis gyönyörűséges nyelvezetű, kalandos remekművét a kritikusok a 20. századi irodalom, azon túl pedig a teljes angol nyelvű irodalom legfontosabb regényei közt tartják számon és Poe, Melville vagy Faulkner leghíresebb alkotásaihoz hasonlítják. Harold Bloom, a neves irodalmár egyenesen a négy legjobb élő amerikai író közé sorolja a szerzőt Philip Roth, Thomas Pynchon és Don DeLillo társaságában. McCarthy sokkoló elbeszélésében szenvtelenül ábrázolja az amerikai történelem egyik válságidőszakát, kendőzetlen képet festve az elkerülhetetlen fájdalomról és erőszakról.

Ismerjük el, ritkán kezdődik így önéletrajz: "Ezt a könyvet halálom után írom." Márpedig e szavakkal indul Tomi Lapid visszaemlékezése, és nemcsak azért, mert kétségtelenül nem volt egy átlagos karakter, hanem azért is, mert halála után a fia, Jáir belebújt az apja lelki bőrébe, és megírta annak "önéletrajzát", hosszú és kanyargós életútját a budapesti gettótól a miniszteri bársonyszékig. Tomi Lapid (Izraelben így vált közismertté), eredeti nevén Lampel Tomi Újvidéken született 1931-ben, jómódú magyar zsidó család egyetlen gyermekeként. A háború viszontagságos éveit Budapesten vészelte át az édesanyjával együtt, majd kivándorolt Izraelbe, ahol mint újságíró, később mint befolyásos politikus működött. Fia, Jáir Lapid apja nyomdokán jár: újságíró, televíziós személyiség, politikus - és író. A Síron túli emlékeim nem csupán egy rendkívüli személyiség hiteles, keserédes arcképe és egy történelmi korszak tanulságos ábrázolása, hanem anekdotákkal teli, sziporkázóan szellemes, szórakoztató olvasmány.

Örömmel bocsátom útjára Édesapám reprint kiadású műveinek immár negyedik darabját, a Kummagyariát. Kummagyaria névvel illették régi utazók, pápai bullák, történetírók, földrajztudósok, stb. a Kuma folyó két oldalán elterülő egykori országot. A kaukázusi népek között még pár nemzedékkel ezelőtt is élő volt a hagyomány, hogy a Kaukázus hatalmas hegycsúcsainak északi lankáitól egészen a Manicsj folyóig terjedő területet, melyet a Kuma folyó szel keresztül, sok száz éven át magyar, illetve magyarokkal rokon törzsek népesítették be. Egyik első írásos említés erről az országról Chorenei Mózesnek, a nagy örmény tudósnak "Arménia Földrajza" c. átfogó művében található, mely mintegy 1500 esztendővel ezelőtt látott napvilágot. Ebben a tudós felsorolja a hazája szomszédságában található népeket, köztük a Kaukázustól északra élő kum-, vagy kuma magyarokat. Jóval később, 1245-ben ugyanezen névvel illeti Piano da Carpino pápai követ is ezt a népet és több pápai bulla is Cummageriának nevezi az országot. Egykori ott-éltükről még ma is számos régészeti lelet, valamint helynév tanúskodik, mint pl. az egykori főváros közelében lévő "Burgun Madzari" és még több tucat helység neve a környéken. Fejedelmi városukat, a Kuma partján épült Madzsart az arab földrajztudós, Abu-l'-fida már 1321-ben említi, de később, romjaiban számos utazó látta, leírta és tanúsította, hogy az a magyarok városa volt. Hazánkban a hivatalos történelem-tanítás a számos bizonyíték ellenére még nem vett róluk tudomást.