Wéber Mihály - Állatrendszertan

Temesvári Pelbárt művei Európa-szerte több generáción keresztül a gyakran kiadott és sűrűn forgatott könyvek közé tartoztak, miközben alakját, jellegzetes szerzetesi arcélét már-már elfelejtették az utódok, sőt nevét is egyre bizonytalanabbul írták. »Jeles tudományú férfiú, de idomtalan, görbe orrú és rút ábrázatú ember volt, akit gúny és nevetség tárgyául vettek« - mindössze ennyi maradt Istvánffy Miklós humanista történetíró emlékezetében nagyjából száz évvel később.
Pelbárt ijfú éveiről semmi bizonyosat nem tudunk. Alighanem 1435 táján született, talán Temesvárott (a korabeli névadási gyakorlat mindig egy közelben fekvő nagyobb települést nevezett meg szülőhelyeként, innen a bizonytalanság). Keresztneve állítólag Paulus (=Pál), szerzetesi neve Pelbartus (=Pelbárt), apja Ladislaus (=László). Ő maga Pelbertus de Temeswar formában írta nevét, de a későbbi fejlesztésekben már összevissza Pelivartus, Pilibart formában is találjuk. Mindez azt mutatja, hogy németből eredeztethető keresztneve (Willibord) idegenül hangzott, jóllehet a középkori hely- és személynévadásban egyáltalán nem ritka ekkor Magyarországon.

Arnold Zweig a Német Demokratikus Köztársaság Nemzeti-díjjal kitüntetett nagy írója.
Regénye az első világháborúban, a verduni csata idején játszódik. A francia front lőporfüstös, gránátszaggatta fedezékeibe megérkezik Cristoph Croysing alhadnagy. A fiatalember gyermekes lelkesedéssel indult el otthonából, szinte rajong a háborúért. Az első vonalakban feltárul előtte a porosz militarizmus igazi képe, a maga visszataszító romlottságában. Tapasztalatait megírja magasállású nagybátyjának. A levél a cenzúra kezébe kerül. Elkezdődik Croysing üldöztetése, és a fordulatos történet során az olvasó az 1916 - 17-es évek mesteri társadalomrajzát kapja. Zweig megrendítően ábrázolja a gyilkos háború viharában sodródó emberi életeket, felejthetetlen emléket állít a háborúval szembeszegülő öntudatos munkások küzdelmének, fanyar humor pedig pőrére vetkőzteti a gyáva, korrupt tisztikart.

Two seemingly very similar paintings, both traditionally attributed to Caravaggio, have been at the centre of a heated debate that has taken on the semblance of a police investigation; an attribution enigma that has impassioned scholars and the public at large.

This involves two canvases of more or less identical dimensions which portray the same subject: Saint Francis meditating on death; the first, traditionally attributed to Caravaggio, is housed in the Roman Church of Santa Maria della Concenzione, also called the Church of the Capuchins; the second work was fortuitously discovered in 1968 in the Church of San Pietro at Carpineto Romano. Both conceal a series of significant differences, of important second thoughts concerning the composition and of variations in the execution technique, which emerged only during the course of restoration and which lead to exclude the hypothesis of a single artist for both versions. The critical debate was resolved only in 2000, following scientific analysis simultaneously carried out on both paintings, which confirmed, without any shadow of a doubt, the work found at Carpiento as that of Caravaggio.

„Költőnek lenni: veszélyes foglalkozás” – olvashatjuk a népszerű orvos-genetikus szerző könyvében, melyben huszonegy magyar költő egészségi állapotát tárta fel. Diákéveinkben megtanulhattuk: költőóriásaink legtöbbje korán meghalt, többen saját kezükkel vetettek véget életüknek. „A magyar költészet itt bemutatott nagy alakjainak jelenleg már idealizált szobraikkal tiszteleg a nemzet. Éltükben inkább megkeserítették küldetésük teljesítését, amit gyakorta önpusztítással tetéztek. Legszebb költeményeik ezért a pokolra menéseiket kísért megpróbáltatásaik, sőt szenvedéseik termékei. Testi bajaik és szélsőséges kedélyük megismerése érthetőbbé teszi esendőségüket és még szeretetreméltóbbá emberségüket” – vallja könyvében Dr. Czeizel Endre