A magyarországi görögkatolikusok története I.

„Költőnek lenni: veszélyes foglalkozás” – olvashatjuk a népszerű orvos-genetikus szerző könyvében, melyben huszonegy magyar költő egészségi állapotát tárta fel. Diákéveinkben megtanulhattuk: költőóriásaink legtöbbje korán meghalt, többen saját kezükkel vetettek véget életüknek. „A magyar költészet itt bemutatott nagy alakjainak jelenleg már idealizált szobraikkal tiszteleg a nemzet. Éltükben inkább megkeserítették küldetésük teljesítését, amit gyakorta önpusztítással tetéztek. Legszebb költeményeik ezért a pokolra menéseiket kísért megpróbáltatásaik, sőt szenvedéseik termékei. Testi bajaik és szélsőséges kedélyük megismerése érthetőbbé teszi esendőségüket és még szeretetreméltóbbá emberségüket” – vallja könyvében Dr. Czeizel Endre

Edgar Allan Poe (1809-1849) Bostonban született. Vándorszínész szüleit kétesztendős korában elvesztette; egy jómódú család fogadta magához. Öt évig Angliában járt iskolába, majd hazatérve Amerikába, a richmondi középiskola elvégzése után a virginiai Charlottesville egyetemére került. Byron és az európai romantika hatására epedő verseket írt – alig tizennyolc éves volt, amikor megjelent Tamerlán és más versek című kötete. Különc életmódot folytatott, óriási kártyaadósságokat csinált; amikor az egyetemről eltávolították, beállt katonának, végül szakított nevelőapjával, és huszonkét esztendős korában „kilépett az életbe”. Mivel versei nem találtak kedvező fogadtatásra, felcsapott újságírónak. Amerikában akkor indult a nagyüzemi folyóiratgyártás, a magazinok divatja. Poe haláláig ennek a ma is népszerű terméknek szentelte java tevékenységét. Verset és kritikát, esszét, tudományos cikket, riportot, sőt regényt írt a magazinoknak. És egy új műfajjal, a „short story”-val – a novellával jelentkezett. Ez a különös tehetségű, fantomokat kergető és fantomok űzte poéta – akit negyvenesztendős korában vitt el a hajsza, a boldogtalanság, az ópium és az alkohol – Európa költőinek vált példaképévé. Tolmácsolását különböző nemzetiségű, de egyképpen rangos költők tekintették mindenkori feladatuknak.

Ferencvárosi képeslapokat bemutató forráskiadványunk második részét nyújtjuk át a kedves Olvasónak. Míg a 2007-ben megjelent Üdvözlet a Ferencvárosból című kiadványunkban a II. világháború előtt megjelent képes levelezőlapokból válogattunk, ebben a kötetben az utóbbi hetven év képeslapjait gyűjtöttük össze, zömmel 1945 után kiadott lapokat. A képeslap kiadás terén a legnagyobb változást az 1948-ban bekövetkezett államosítás hozta. A kiadóknak ezután a Belügyminisztérium sajtóosztályával kellett engedélyeztetni mindent, amit meg akartak jelentetni. Az 1950-es évek elejére a piacon egyetlen kiadó maradt, a Művészeti Alkotások Vállalat, mely 1954. április 1-jével Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat néven működött tovább. Monopolhelyzete több mint három évtizeden át fennállt, ennek kézzelfogható eredménye az a sok millió képeslap, mely az 1950-es évek elejétől az 1990-es évek elejéig megjelent. A Képzőművészeti Alap „versenytársa" az 1970-es évek elejétől a Kartográfiai Vállalat lett. A cég főként térképes lapokat jelentetett meg, általában kis példányszámban. Az 1980-as években egy új kiadó, a Magyar Távirati Iroda kezdte meg működését a képes levelezőlap piacon, majd a '90-es évek végén még több vállalkozás indult be.

Two seemingly very similar paintings, both traditionally attributed to Caravaggio, have been at the centre of a heated debate that has taken on the semblance of a police investigation; an attribution enigma that has impassioned scholars and the public at large.

This involves two canvases of more or less identical dimensions which portray the same subject: Saint Francis meditating on death; the first, traditionally attributed to Caravaggio, is housed in the Roman Church of Santa Maria della Concenzione, also called the Church of the Capuchins; the second work was fortuitously discovered in 1968 in the Church of San Pietro at Carpineto Romano. Both conceal a series of significant differences, of important second thoughts concerning the composition and of variations in the execution technique, which emerged only during the course of restoration and which lead to exclude the hypothesis of a single artist for both versions. The critical debate was resolved only in 2000, following scientific analysis simultaneously carried out on both paintings, which confirmed, without any shadow of a doubt, the work found at Carpiento as that of Caravaggio.