Alvás és alvászavarok - Aesculap

Meglepetés ez a novelláskötet, mert a benne szereplő írások mindmáig ismeretlenek voltak még a legszűkebb baráti kör és a legfelkészültebb Örkény-kutatók előtt is.
Örkény István saját maga teremtette és terjesztette a legendát, hogy ő a háború előtt és a háború alatti években nagyon keveset írt, és abból a kevésből is elenyésző mennyiségben születtek csak jó minőségű szövegek. Most viszont e kötetet olvasva úgy érezzük, hogy az író messzemenően igazságtalan és szigorú volt fiatalkorának teremtményeivel szemben, mert ezek a novellák sokkal többek, mint ifjúkori zsengék.
A felfedezésszámba menő fiatalkori írásokhoz szervesen kapcsolódnak a hatvanas években született és eddig még nem publikált egyperces novellák és a szintén ismeretlen, elbészélés-terjedelmű regényrészletek.
A Búcsú az életműsorozat pótkötete.

"Azt hiszem, minden, amit valaha is tettem és írtam, csupán előkészület volt ehhez a könyvhöz." - mondta műveiről a szerző, s bár nem önéletrajzi regényt írt, hősének sorsában, világszemléletében Eric Knight életútjára, mélységes humanizmusára, nemes emberségére ismerhetünk.
Egy esztendővel a halála előtt fejezte be életének főművét, ezt a regényt, melynek minden sorát az igazság kimondásának felelősségérzete hatja át. Knightot mélységesen felháborította az angol uralkodó osztály bűnös nemtörődömsége, amellyel a fasizmus térhódítását szemlélte. Regénye mindenekelőtt vádbeszéd e politika ellen. Knight a háború komor, mégis reményteli, változásokat ígérő napjaiban, lázas gyorsasággal, szinte az eseményekkel egyidőben írta meg művét, a munkásosztálynak az egész nemzetért való felelősségét átérezve, az igazság kimondásának szenvedélyével. Ezt a felelősséget ábrázolta a kiváltságos osztályokért harcolni többé nem akaró, a hazájáért, a jövőért a harcot mégis vállaló főhős válságában.
Eric Knight maga is vállalta a harcot ezekért az eszmékért és reményekért. 1943-ban, szolgálati útján zuhant le Franciaországban.

Féja Géza tanulmánykötetének alapját a mintegy fél évszázada, először 1937-ben megjelent irodalomtörténetének első kötete, a Régi magyarság képezi. A változatlan ismételt megjelenések (1941, 1943) után az író 1960 körül vette újra elő művét és fogott hozzá annak átdolgozásához. Új szempontok vezették: nem folyamatos irodalomtörténetet kívánt írni, hanem kedvelt régi magyar íróinak portréit akarta minél személyesebben, minél inkább az olvasó érdeklődését felkeltő módon megeleveníteni. Már az alapmű is fordulatot jelentett irodalomtörténet-írásunkban: ráirányította a figyelmet az akkor még igen háttérbe szorult régi magyar kultúrára. A jelenlegi (az író fia, Féja Endre által véglegesített) kötet újdonsága a régihez képest nemcsak abban áll, hogy a portrésort bővítette a korábbi változatban még nem szerepelt néhány íróval (Kemény János, Szalárdi János, Árva Bethlen Kata, Hermányi Dienes József, Bod Péter stb.), hanem abban is, hogy élesen elemzi a kölcsönhatásokat az irodalom és a vallási mozgalmak (protestantizmus, unitarianizmus, kálvinizmus, jezsuitizmus, janzenizmus), illetve a vallási irányzatok és a politika között. Ezért ha személyesek is a portrék, eleven személyiségek tekintenek is ki a lapokból, mögöttük ott húzódnak Magyarország művelődéstörténetének legfontosabb vonulatai Janus Pannoniustól Orczy Lőrincig. 

Casanova életének egyik legnagyobb eseménye - és emlékiratainak egyik csúcspontja - szökése az Ólombörtönből. Nemcsak szabadulását köszönhette e kalandos tettének, de hírnevét is, ez vált a Casanova-legenda alapjává, ez szolgált belépőjegyéül az előkelő társaságba. Ki tudja, hányszor mondta el, helyesebben: adta elő hatásosan, lebilincselően, mire leírta - írói szuverenitással alakítva, cifrázva a valóság tényeit, míg azzá formálta, ami ma: a legizgalmasabb, legérdekfeszítőbb kalandregénnyé.