Az ínyesmester szakácskönyve

ELŐSZÓ

Ha elolvassuk Baudelaire művészetkritikáinak kötetét, az a különös érzésünk támad, mintha tükörrel a kezünkben sétáltunk volna végig egy roppant galéria termein, melyekben a zsúfolt és nagyszerű XIX. század alkotásai sorakoznak - valaha sokat vitatott remekművek, melyeket azóta klasszikussá érlelt az idő és múló sikerek emlékét őrző képek, mik nem állták ki az évszázados próbát. Ez a finommívű, rafináltan csiszolt, varázserejű tükör, melyet kérlelhetetlen esztétika foglal szigorú keretbe, melyben az objektív kép kemény csillogását olykor szokatlan színű párák fátyolozzák, rejtett görbületei segítségével válogatni, osztályozni, rendszerezni is tud, bizarr formát kölcsönöz a dolgoknak, sajátos kapcsolataik szerint rendezi el őket, némelyeket roppant méretűvé növel, másokat jelentéktelenné zsugorít; ez lassú méltósággal vonul el benne haladtunkban, amaz egy villanásnyi idő alatt siklik el a szemünk előtt.
E kritikai lapokon tehát gondosan szerkesztett, egyéni világ képe bontakozik ki az olvasó előtt, mely valójában inkább műnek, mint bírálatnak tekinthető, ha alkotásnak nevezzük azt a folyamatot, melyben a művész kezei között az anyag - tudatos munka során - sajátos formát ölt, mely az alkotó sajátos mondanivalójának hordozója. A költő kezébe veszi tárgyát, mely ez esetben maga is mű, s miután céltudatosan saját képére formálta át és újból felmutatja, már egészen más, mint amilyen eredeti állapotában volt, mert - jóllehet anyaga nem változott - új formákba rendeződik és határozott szemlélet mesterséges fénye világítja meg. Ezt a kritikai szemléletet Baudelaire maga fogalmazta meg a legpontosabban 1846-os szalonbírálatában: "Őszintén hiszem - írja a kritikáról szóló fejezetben -, hogy az a legjobb kritika, amely szórakoztató és költői, nem pedig ama tárgyilagos és kiszámított bírálat, mely azzal az ürüggyel, hogy mindent megmagyaráz, nem ismer sem gyűlöletet, sem vonzódást, és szándékosan elnyom magában minden indulatot..." A kritikának, "hogy értelme, tehát létjoga legyen, elfogultnak, szenvedélyesnek, politikusnak, azaz egyféle szempont szerint kizárólagosnak kell lennie, de olyan szempont szerint, amely a legszélesebb távlatokat nyitja meg a kritikus előtt". 

Első hallásra hihetetlen állítás! Holger Kersten végiglátogatta Izrael összes történelmi színhelyét, járt a Közel-Keleten, Afganisztánban és Indiában, mindazon helyeken, ahol Jézus feltételezhetően élt. Elmélete igazolására meglepően sok bizonyítékot gyűjtött össze és ad közre izgalmas beszámolójában.

Ha egy-egy költő előtt kitárul az irodalomtörténet kapuja, többnyire be is csapódik mögötte, azontúl az iskolai olvasókönyvek zsákmánya és poétikai példatárak vendége. Akinek szobrot állítunk, ezzel kiemeljük az élet üteméből; az emberek el-elsietnek a talapzat mellett, de kevesen tekintenek fel az érc-alakra. Arany János azon ritka nagyságok közé tartozik, akik haláluk után is itt maradtak az életben. Ez a valódi nagyság jegye, - ez a valódi halhatatlanság.
Ötven éve, hogy írói tolla megállott, de betűi egy félszázad alatt sem halványultak el. Mint Kelet sziklába vésett törvényei, századok viharai és napsütései közt állandón hirdetik kinyilatkoztatásaikat.
Arany János a maga korában merész újító volt; sok újítása alapja lett a további fejlődésnek, vagy ma is újság és nincs meghaladva. Példája és tanításai, mint ,a tenger lámpatornyai', sugárzó fényökkel mutatják az utat a küzdő csónakoknak.
Azelőtt a költők szemében az Alföldön ,Ceres koszorúja' lengett, Dunántúl lankáin ,bíbor thyrsus' piroslott, Lollik és Chloék karcsú alakjai suhantak a bokrok között; Petőfi és Arany költészetében az a nyelv zendült meg, mely a nép dalaiban és mindennapi beszédében él; leírásaikban, érzéseikben az az egyszerű igazság jelent meg, melyet a nép is megért és ösmer; ebben áll magyarságuk; - de mindent költőivé emelt tehetségök, ebben van nagyságuk. Nincs a világon nemzet, melynek legnagyobb költői a népnek is annyira érthetők volnának, mint ők; roppant kár, hogy máig sincsenek kellőképpen elterjesztve a nép körében.