AZ utazó

Fújdogál a szél, én, te, mindenki a találkozások városában, de ők most versben és prózában. Néha még csöndesen, mesterfogásokról sutyorogva, máskor meg végigsüvöltve ismeretlen sikátorokon.
Csak semmi parnasszus. A pincéből érkeznek az irodalomba, hiszen az újabb hangok öblösödésének tér és visszhang kell. A kazamaták boltozatát már elérték, és nem állnak, nem állhatnak meg a gádorban. Ez a nyolc, még érettségi előtt álló, vagy alighogy egyetemista ifjonc lement, mert fel akar jönni. Jóllehet nem sütkérezhetnek, az is igaz: ezeknek a gyíkoknak nem kell fedezék.
Közös megjelenésük nem véletlen, ám mindenképpen váratlan lépés. Önképzőkörből pályakezdés - volt már, legyen is ilyen, de majdhogynem suttyomban? Nyitottság és fegyelmezettség, ösztönös és tudatos újat és máshogy mondás, és persze megkérdőjelezhetetlen tehetség érdeme, hogy az együttes sakk után tovább küzdjenek az olvasók kegyeiért, és bemattolják magukat az irodalomba.

Mihályi Gábor személyes sorsán keresztül idézi föl a huszadik századi magyar baloldal történetét -- különös tekintettel a két apára, Mihályi Ödön költőre, valamint nevelőapjára, Horváth Zoltánra, a magyar szociáldemokrácia meghatározó alakjára. Úgy állít emléket e két kiváló férfiúnak, hogy közben megelevenedik a korszak is, amelyben és ahogyan élniük adatott.

Krúdy Gyula több mint egy évtizedig lakott a Margitszigeten. Az 1920-as években számos írásában örökítette meg a sziget múltját és jelenét. Portrékat rajzolt a valaha itt élőkről, Szent Margittól Arany Jánosig. Megtudhatjuk, milyen volt az élet az egykor árnyas fák alatt, amikor még omnibusz járt ki a szigetre, amikor a gavallérok titkon párbajt vívtak egy-egy hölgy miatt, amikor minden évben pünkösdi királynőt választottak a tavasszal idesereglő ifjú lányok közül. Aki végigolvassa ezt a gazdagon illusztrált kötetet, különös időutazáson vehet részt, a harmadik évezredből visszaröppen az elmúlt századokba. Krúdynak a Margitszigetről szóló írásai még soha nem jelentek meg kötetbe sorolva.

A cím, kérem tisztelettel, nem zsákbamacska. A mű tényleg egy nőről szól. Vagy sok nőről. Vagy egy férfiról. (Ahogy azt egy férfi elképzeli.) Szóval rólunk van írva. A testről. A test árulkodásairól. Kapcsolataink kusza egyszerűségéről. Az érzékiség hatalmáról, midőn e hatalom csúcsán érezhetjük magunkat. S midőn – a lábainál. (Lába válogatja.)

A nagy sikerű Egy kékharisnya följegyzéseiből kiderült, Esterházy szereti néven nevezni a dolgokat. Hát itt sem történik egyéb, mint a dolgok folyamatos néven nevezése. Mindössze a megközelítés tárgya változott… (nővé).