Krúdy Gyula - Szigeti séták

Mihályi Gábor személyes sorsán keresztül idézi föl a huszadik századi magyar baloldal történetét -- különös tekintettel a két apára, Mihályi Ödön költőre, valamint nevelőapjára, Horváth Zoltánra, a magyar szociáldemokrácia meghatározó alakjára. Úgy állít emléket e két kiváló férfiúnak, hogy közben megelevenedik a korszak is, amelyben és ahogyan élniük adatott.

Fújdogál a szél, én, te, mindenki a találkozások városában, de ők most versben és prózában. Néha még csöndesen, mesterfogásokról sutyorogva, máskor meg végigsüvöltve ismeretlen sikátorokon.
Csak semmi parnasszus. A pincéből érkeznek az irodalomba, hiszen az újabb hangok öblösödésének tér és visszhang kell. A kazamaták boltozatát már elérték, és nem állnak, nem állhatnak meg a gádorban. Ez a nyolc, még érettségi előtt álló, vagy alighogy egyetemista ifjonc lement, mert fel akar jönni. Jóllehet nem sütkérezhetnek, az is igaz: ezeknek a gyíkoknak nem kell fedezék.
Közös megjelenésük nem véletlen, ám mindenképpen váratlan lépés. Önképzőkörből pályakezdés - volt már, legyen is ilyen, de majdhogynem suttyomban? Nyitottság és fegyelmezettség, ösztönös és tudatos újat és máshogy mondás, és persze megkérdőjelezhetetlen tehetség érdeme, hogy az együttes sakk után tovább küzdjenek az olvasók kegyeiért, és bemattolják magukat az irodalomba.

1811-ben Budán kiadott könyv reprintje. Horváth Mihály (1809 – 1878) püspök, a Batthyány-kormány idején Magyarország vallás- és közoktatásügyi minisztere, a tudományos magyar történetírás megteremtője, az egyház és az állam szétválasztásának harcosa. Az egyház tanai miatt kiközösítette, és eltiltotta papi hivatásának gyakorlásától. A szabadságharc idején betöltött szerepéért felségsértés vádjával elítélték, tisztségeitől megfosztották, és 1851-ben halálra ítélték (távollétében az ítéletet jelképesen végre is hajtották). A szabadságharc leverése után 18 évet töltött emigrációban Belgiumban és Franciaországban, majd Erzsébet királyné közbenjárására visszatérhetett hazájába.

Jószándékkal voltak hozzám tanítványaim és fakultásbeli kollegáim, itt fekszik előttem drága kötésben első példánya az ünnepi iratnak, amelyet születésem hatvanadik és filológiai munkásságom kezdetének harmincadik évfordulójára ünnepélyesen átnyújtottak. Valóságos életrajzzá dagadt a munka, nem hiányzik belőle egyetlen rövid tanulmány se, egyetlen ünnepi beszéd, egyetlen semmitmondó könyvkritika se, amely valamely tudós évkönyvben megjelent, a bibliográfus szorgalma valamennyit kiásta papírsírjából, tisztán és szorgosan, takarosra söpört lépcsőhöz hasonlóan, fokról-fokra felépítették e könyvben szellemi fejlődésem egész sorát, mind a mai napig. Valóban hálátlan volnék, ha nem lelném örömömet e megható gondosságban. Amit hitem szerint megéltem és elveszítettem, e képben egységes rendben újra viszszatér; nem, nem tagadhatom, hogy öreg ember létemre e lapokat ugyanolyan büszkeséggel szemléltem, mint egykor a tanuló tanárainak bizonyítványát, amely elsőízben tanúsítja, hogy van benne készség és akarat a tudomány műveléséhez.
S mégis: miután végiglapoztam e kétszáz szorgos oldalt s szellemem tükörképét alaposan szemügyre vettem, akaratlanul is elmosolyodtam. Tényleg ez volt-e az én életem, vájjon tényleg ilyen kényelmes és céltudatos kanyarodókban emelkedett az első órától kezdve mind a mai napig, amint életem történetírója papiros téglákból így egymásra rétegezte?...