Belli-Várlak otthon a Paradicsomban...!

Részlet a könyvből:
"Jó pár évvel ezelőtt láttam először és utoljára bikaviadalt. Évek múlva szimbolikus élménnyé vált. Úgy éreztem, hogy az életemről szólt. Meg kell mondanom, bikapárti vagyok. Elmondom, hogyan zajlik a viadal.
Mielőtt az arénába engedik a fiatal bikát, nem tudom, meddig, zárt rekeszben tartják, ahol nem tud mozogni. Aztán felhúzzák a rekeszajtót, és a nyakába szúrnak egy kis pengét, amitől valami történik vele. Nem fáj neki, de valami nyugtalanító van ott az agya körül, a kisagynál. Ez fokozza az izgalmát és vágyát, hogy kitörjön. Mámorosan boldog a Játék Szabadságának örömétől."

Háború dúlta Észak-Franciaországban, 1917 tavaszán Michael Courtney, az angol légierő rámenős, fiatal pilótája beleszeret egy gyönyörű, ifjú arisztokrata nőbe, Centaine de Thirybe. Boldogságuk rövid életű. A reményt, hogy együtt élhetnének Afrikában, Michael szülőhelyén, szétzúzza egy szörnyű légicsata, melyben a fiú életét veszti. Magányában és kétségbeesésében Centaine elhatározza, hogy gyermeküket, akit a szíve alatt hord, Afrikában fogja megszülni. Michael nagybátyja, Sean Courtney tábornok meg is szervezi útját Afrikába, ám egy tengeralattjáró megtorpedózza a kórház-hajót, melyen Centaine utazik. A várandós ifjú asszony a Namíbiai sivatag félelmetes partján ér földet... A felkavaróan izgalmas, szenvedélyekkel, rejtélyekkel, életveszélyes kalandokkal teli történet Centaine de Thiry útját követi nyomon Afrika titokzatos vadonjába. Rátalál-e ismét a szerelemre és a szerencsére a bátor, ifjú hősnő - ezt meséli el nekünk a kalandregények mestere, Wilbur Smith.

Szülőnek lenni a feszültség és az öröm különös elegye. Amikor a fiaim még kicsik voltak, ráébredtem, hogy ha velük vagyok, mindig valami idegesség vesz rajtam erőt, miközben a kelleténél többet figyelek rájuk, aggódom értük és igazítom helyre őket. Tőlük távol azonban – például ha előadó körúton tartózkodom – büszkeség és szeretet érzése kerít hatalmába. Olyankor szégyenkezem, hogy jelenlétükben nem vagyok képes kifejezni örömömet és csodálatomat – szégyenkezem magam miatt és őmiattuk is. Idegen nagyszülők segítettek ennek felismerésében. „Miért nem szereztek nekem annyi örömöt a gyermekeim, mint most az unokáim?” – kérdezgettek. Lassan rájöttem, hogy nem kivételes, hanem nagyon is szabályszerű, ha a jó szülő aggódik és helyreigazít, mivel a szülői szeretet nem csak ölelgetés, sugárzó büszkeség és hencegés. Hozzátartozik, hogy gyerekeinket olyanoknak szeretnénk láttatni a rokonok, a barátok szemében, akik segítőkészek és udvariasak, tanáraik elismerését pedig azzal szeretnénk kivívni, hogy jól teljesítenek. Ez annyit jelent, hogy olyan felnőtté neveljük őket, aki lelkiismeretesen dolgozik, rendes szomszéd, hű házastárs és kötelességtudó szülő. A nevelés legalapvetőbb szintjén tartani. E gondok miatt válunk aggályoskodó szülőkké. És a jutalomra – egy-egy elismerő szóra vagy látványos eredményre – bizony várni kell. Legyünk tehát türelmesek!