Bölcseleti közlemények 10.

"A pármai kolostor a XIX. század nagyregénye, a szabadság és a boldogság követelése a Szent-Szövetség korában" - írta róla Aragon. Ez a regény Stendhal öregkori, utolsó, legérettebb remekműve. A maga korában kevesen értették meg, de a kevesek közt Balzac így nyilatkozott róla: "Stendhal olyan regényt írt, melynek minden fejezetében a fenséges szólal meg!... Csak lángész teremthette meg ezeket a helyzeteket, eseményeket, újra és újra feltáruló bonyodalmakat - egy zsarnok udvarát!...
Nagyszerű, kellemes, szenvedélyes és mindvégig igaz mű!... Micsoda könyv! A szenvedély nagy kiáltásait halljuk majd minden oldalán!" A pármai kolostor-ban csodálatos egységben találkozik Stendhal realizmusa és páratlan romantikája, mely ártatlanságukban és romlottságukban egyaránt elragadó nőalakokban és varázslatos olasz tájakban bontja ki az öreg Stendhal szenvedélyes és mégis szemérmes líráját, végső vallomását az életről és a világról.

E három kisregényt a történeti időrenden kívül a földrajzi környezet azonossága is egymás mellé, egymás mögé állítja: mindháromnak cselekménye egy kelet-alföldi, hajdanvolt, eltűnt, képzeletbeli, ám nagyon is valóságos megye, Zaránd vármegye területén bonyolódik.
A Here-báró-t 1954-ben merészeltem elkezdeni és a háromértelmű (trivális) cím és "hős" mögött ama első két esztendő (1945-46) "zarándi" viszonyai és válságai bontakoznaki ki.
Az Ember fia és farkasá-ban közelebb fekvő bátorsággal már alig három év távolából tekintek vissza 1956-ra, éles oldalsugarat vetve egyetlen község, egyetlen közösség, egyetlen család tragédiájára.
A Fekete rózsá-ban bűnhügyi történetnek álcáztam az Ember fia és farkasa ideje után következő esztendők faluéletét Az is lehetne a címe ennek a munkámnak: Egy tiszta leány-asszony három gyermekkel 1960-ban.
Negyedik, terjedelmesebb regényemben írtam le név szerint először s a földrajzi topográfia fiktív eszközeivel Zaránd megyét. Ez az összefoglaló mű felölei a jelen trilógia egész idejét és atmoszféráját. Ez a munkám (a Játékosok és szeretők) már nem fért ide, külön könyvbe kívánkozott.

A K. dosszié "önéletrajz két hangra": regényes párbeszéd Kertész Imre életéről - szüleiről, szerelmeiről -, pályájáról - a szellemi szabadság kivívásáról - és arról, hogyan függ össze a saját élete hőseinek sorsával, az élet az irodalommal.
E páratlanul személyes könyvből megtudhatjuk, e kettő szétválasztása nem is olyan egyértelmű. Meddig valóság és honnan fikció? Szolgálhat-e az irodalom tárgyául az egyénileg megélt borzalom és boldogság, és mennyiben tartozik ez az "egyéni" mindnyájunkra, akik olvasunk - akik őt olvassuk? Milyen korban nőtt fel, milyen másikban lett íróvá? Mennyiben befolyásolták e korok és légkörök műveit, mennyi szivárgott be mindebből regényeibe, novelláiba, nem is beszélve a főhősök vonásairól: Köves Gyuriéról, az Öregéről vagy K.-éről.
"Egészében véve, én a derű pártján állok" - mondja az író. Ez a derű hatja át a K. dossziét, amely ugyanolyan "botrányos", mint Kertész Imre egész életműve.