Termékek szűrése

Gottfried Keller jóslata szerint „a szabadság végső győzelme száraz lesz"... Az utópia eltűnése statikus tárgyiasságot hoz létre, amelyben az ember maga is dologgá válik... Az ember, miután eljutott a tudatosság legmagasabb fokára ahol a történelem immár nem vak sors, hanem saját alkotása elveszti történelemformáló akaratát és ezzel betekintését a történelembe. A tudásszociológia atyjának főműve - csonkított és titkos kiadása után - először jelenik meg magyarul.

"Nehézlelkű Bakó Mihály harcban állott magával, harcban a családjával, harcban Hortobágy-utcával, harcban az egész világgal.
Magával azért nem volt békés, mert az a kutya feje mindig gőzölgött. Mióta a Nagy András akasztását végig nézte, megpattant a homloka megett valami. Nagyon különös álmai voltak; Sóvágó, az elemésztett kupec, untalan bezörgetett az ablakán. Néha, komor téli délutánokon, ahogy ott ült az ablak mellett, az öreg kanapé, csak elsötétült előtte a külső világ, valami szürke árnyék állt meg az ablak alatt és halkan bekocogott..."

Bitó László 1934. szeptember 7-én született egy budai polgári család harmadik gyermekeként. Családjával együtt 1951-ben kitelepítették, majd 1954-től munkaszolgálatos katonaként a komlói szénbányában dolgozott. Az 1956-os forradalom alatt társaival lefegyverezték tisztjeiket, majd igyekeztek feljutni Pestre, de az oroszok elfogták őket. Miután kiszabadult, az Egyesült Államokba menekült, ahol ösztöndíjat nyert a Bard College-ba. Az egyetem elvégzése után a New York-i Columbia Egyetemen sikeres orvoskutatói karriert futott be: 145 publikációja és 3 szakkönyve jelent meg. Nevéhez fűződik a glaukóma, a zöld hályog kezelésének új módszere és a Xalatan szemcsepp kifejlesztése, amelyet 2002-ben „az év gyógyszerének” választottak, s amely több millió ember látását védte meg világszerte. Munkásságát sok nemzetközi díjjal jutalmazták. 2004-ben az egyetemes orvostudomány terén elért eredményeiért, a zöld hályog elleni cseppek felfedezéséért és a Columbia Egyetem Kelet- és Közép- európai Központja magyar programjának támogatásáért a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal kitüntetést is átvehette. Az 1990-es években hazatelepült szülővárosába, Budapestre, és miután emeritus professzorként nyugdíjba ment, visszavonult a tudományos kutatástól. Azóta elsősorban irodalmi és közéleti tevékenységet folytat.

Van valami közös azokban, akik ezt a naplót a kezükben tartják: a cicájuk iránti szeretet, és vélhetően a törekvés, hogy jó gazdái legyenek hűséges társaiknak. Éppen ezért ezt a könyvet úgy alkottuk meg, hogy a gazdik és a kedvencek közös élményeinek, emlékeinek megörökítéséhez teret adjon írásban és fényképeken egyaránt. Mindeközben segíti a gondos gazdikat az állatokkal kapcsolatos legfontosabb dátumok, teendők, információk egy helyen tartásában. A könyv tehát mindennapi útmutató és családi album egyszerre, amelyhez már csak a szép élmények hiányoznak.

A fermentált Kajszis csalamádéban visszaköszön az ismerős csalamádé íz, és mégis van benne valami egészen újszerű. A klasszikus csalamádé alapanyagokat (káposzta, sárgarépa, paprika, hagyma és babérlevél) egy jó adag aszalt sárgabarack egészíti ki, ami egyrészt az erjedést segíti, másrészt tökéletes ízharmóniát hoz létre az üvegben. A végeredmény egy savanyú és selymes ízvilág, ami kicsiknek és nagyoknak egyaránt a kedvence lett.

Rip Van Winkle visszatér szülővárosába, és mindent máshogy talál - Nathan Zuckerman újra New Yorkba érkezik, tizenegy év elteltével. New England-i hegyén, magányosan, Zuckerman nem volt semmi más, csak író: se hang, se média, se terrorista fenyegetés, se nő, se hír, se más feladat, mint az írás és az öregkor elviselése.

Mintha a halálból tért volna vissza, úgy jár az utcákon, és gondosan őrzött magánya három váratlan kapcsolat következtében széthullik. Az első kapcsolat egy fiatal házaspár, amellyel hirtelen ötlettől vezérelve lakást akar cserélni. Ők elmenekülnének az ikertornyok lerombolása utáni Manhattanből, Zuckerman pedig visszatérne a városba. De a találkozás első percétől kezdve Zuckerman leginkább a magányát szeretné felcserélni a fiatal feleség, Jamie erotikus vonzására, amely visszacsábítja mindenhez, amit, azt hitte, maga mögött hagyott már: az intimitáshoz, a szív és a test pezsdítő összjátékához.

A második kapcsolat Zuckerman ifjúságából bukkan fel: Amy Bellette első irodalmi példaképének, E. I. Lonoffnak volt a múzsája és társa. A hajdan ellenállhatatlan Amy ma betegség gyötörte vénasszony, de rendületlenül őrzi a nagy puritán író emlékét, aki rávezette Nathant az írói hivatás magányos útjára. A harmadik kapcsolat Lonoff önjelölt életrajzírója, egy fiatal irodalmi véreb, aki bármit hazudna, bármit megtenne, hogy kiderítse Lonoff "nagy titkát". Zuckerman, noha nem akart többé belemerülni a viharos emberi érzelmekbe, egyszeriben rákényszerül, hogy szerelem, bánat, vágy és harag szívszorító lehetőségeinek belső drámáját játssza el.
 

A ​száz esztendővel ezelőtti szórakozási szokások, az ital, a kártya, a nők és az elfüstölt milliók világának, ám mindenekelőtt a pécsi vendéglátás neves emlék­helyeinek gyűjteményes összeállítása ez a könyv. Megismerhetjük belőle a szál­lodákat és fogadókat, a vendéglőket és kiskocsmákat, előbbieket a Magyar Ko­ronától a Hétfejedelemig, utóbbiakat a Fekete Sastól a Fehér Hollóig. Megtud­hatjuk, hogy milyen volt a korabeli Nemzeti, a Nádor, az Arany Hajó, a Pannonia, a Vadászkürt, a Vadember és a Mátyás Király fogadó illetve szálloda, hol és hogyan működtek a leglátogatottabb sörözők, kiskocsmák. Részletesen bemu­tatja a szerző a kávéházakat és a kávéházi életet, a legendás Ribaytól az Ottho­nig, a Bedőtől a Royalig. Nem kerüli el a figyelmét a Pécsi Nemzeti Kaszinó, a Polgári Kaszinó és a Vigadó bemutatása sem. „Édes óráknak” is részesei lehe­tünk a leghíresebb cukrászdákban, a Caflishban, Oroszy Sándor, Benczenleitner Sándor, Gindl Dezső, Murányi József és Vasicsek János remekeit kóstolgatva. Végezetül ellátogathatunk az Ostende mulató piros lámpás házába is. Igazán nem rossz programösszeállítás…

Szendrey Ákos, az 1965-ben elhunyt kiváló etnográfus műve eredetileg kandidátusi értekezésnek készült,s mind ez ideig csak az Akadémia kézirattárában volt hozzáférhető. Pedig igazi kultúrtörténeti csemege ez a boszorkányokról szóló – eddig legteljesebb – „értekezés”, amelyet haszonnal és élvezettel forgathatnak a szakemberek és az érdeklődő olvasók egyaránt.
Hiszen ki ne lenne kíváncsi arra, milyen is a „magyar boszorkány”, amely még csak nem is hasonlít a mesék vasorrú bábájához? Ki ne olvasná szívesen, hogyan lehet megszerezni ezt a titokzatos „tudományt”, hogyan lehet felismerni a rontót, s milyen módokon történhet meg a „boszorkányutazás”? Kit nem „babonáz meg”, hogy megtudhatja, mely vidékeken kiket tartottak boszorkánynak, azok hogyan rontottak-kötöttek-varázsoltak, s hogy miért éppen sóval, fejszével, gatyamadzaggal lehet védekezni ellenük?
Könyvében Szendrey Ákos – a régi idők szórványos feljegyzései, a boszorkányperek jegyzőkönyvei és az újabban feltárt néprajzi adatok alapján – összegzi, elemzi és rendszerezi a bűbájosokhoz kapcsolódó sokrétű, színes hiedelemanyagot.

Apor Vilmos püspök 1941. március első napján érkezett meg Győrbe. A beiktatás ünnepségei után legelőször az egyházmegye papságával kívánt megismerkedni. Ennek folytán került sor a káplánokra is. Így hívta magához a Püspökvárba dr. Cseh Sándor újvárosi káplánt is bemutatkozásra.
Úgy látszik, első találkozásuk nemcsak az újvárosi káplánra volt nagy hatással, de a káplán is jó benyomást tett a püspökre. Pár nappal a bemutatkozás után magához hívta a Püspökvárba és kinevezte szertartó levéltárosnak. Így kezdődött el a püspök mellett szolgálata.
Egy év múlva titkár lett.
Ettől fogva már minden idejét a püspöke melletti szolgálat kötötte le. Így ő töltötte a legtöbb időt a püspök mellett, egészen annak vértanúhaláláig.
Könyvünkben a volt titkár visszaemlékezéseivel ismerkedhetnek meg az olvasók.

Kitartó gyűjtőmunka, szüntelen érdeklődés és ambíció eredményeként született meg ez a gyűjtemény. A Csíkszeredában élő nyugdíjas Duka János az anyag jó részét tanfelügyelőként gyűjtötte össze a Székelyföldön, miközben sorra látogatta a vidéki iskolákat, s feljegyzett minden tréfát, adományt, falucsúfolót, melyet a székelyekről hallott.
"Mindig szerettem a vidám, tréfás emberek társaságát - vallja Duka János-, és szívesen vettem részt ezek szellemfrissítő szórakozásaiban. Vonzódtam azokhoz, akik az élet ezerféle nehézségei ellenére is vidámak maradtak, megőrízték lelki egyensúlyukat, tréfás kedvükkel felderítették környezetüket. Nagyon sok vidám története, szellemes mondást hallottam, melyek megragadták érdeklődésemet. Ezeket nemcsak szívesen meghallgattam, hanem alkalomadtán tovább is mondtam."
Duka János gyűjteménye tehát nem hagyományos értelemben vett folklóralkotásokat tartalmaz, elsősorban nem a szakemberekhez, hanem az olvasók szélesebb tömegeihez szól. Hiányt pótol a romániai magyar művelődési életben, amennyiben egy néprajzi vidék humorából nyújt ízelítőt, jobbára Csík és Udvarhely népének tréfás kedvét jellemezve.