Kardos László - Nagyvilág 1960. II. (7 - 12. szám)

Anita túlélte a huszadik század legnagyobb emberi traumáját, a koncentrációs tábort. Tizenöt éves, árva, elveszett. Kapaszkodik a maradék rokonai által feléje nyújtott szalmaszálba: a magyarországi árvaházból nagynénje Csehszlovákiában élő családjához menekül. Nagynénje a férjével, a kicsi gyerekével és a sógorával egy frissen kitelepített szudétanémet család otthonában él, és sok-sok számkivetett sorstársával együtt az Ígéret Földjére készül. Anita álma is Palesztina, de ő ahhoz még gyerek, hogy a kezébe vegye a sorsát. A rokonok felkarolják, érte küldik Magyarországra az élveteg sógort, akinek rögtön megtetszik a szép gyereklány...
Hány csepp van az óceánban?
Hány csillag az égen?
Az emberiség fejin hány hajszál van?
S hány gonoszság szivében?
Ez a Petőfi-vers segíti át Anitát életének történelmi és női sorsfordulóján. A regényből Anita B címmel olasz-magyar-cseh koprodukcióban film készült. 2014-ben került forgalomba.

Budán a Mészáros utcában, ahogy jön fölfelé a Krisztina-templomtól, balra egy kis narancssárgára festett üzletet vehet észre a járókelő. Az üzlet a szépen csengő Tukán névre hallgat, ami nem véletlen, hiszen állatkereskedésről van szó. A bolt tulajdonosa és egyetlen alkalmazottja e könyv szerzője, lakói papagájok, halak, egy zöld béka és a könyvben szereplő aranyhörcsögök. Nem túlzás azt állítani, hogy a hörcsöglét rejtelmeit nem sokan ismerik jobban a szerzőnél, az pedig szinte bizonyos, hogy aligha szereti valaki nálánál jobban őket. Nem tagadható az sem, hogy a hörcsögök iránti rajongás másokat is megfertőz, mivel e komikusan harcias, ám mégis roppant barátságos kis lények sokak otthonába varázsolnak fényt és derűt, így hát nem csoda, ha e könyv szereplőinek egyik-másik kalandja sokak számára ismerős lesz, mert a hörcsögök legnagyobb titka az, hogy néhány perc alatt képesek felébreszteni a felnőttben is a gyermeket.

Gazdag a tárház, amelyből a Kossuth Rádió Egy csepp emberség c. sorozatában útmutató idézeteket merítettek a megszólalók. Csak szemezgetek a nevekből: Pilinszky János, Kosztolányi Dezső, Theodor Wiesengrund Adorno, Szabó Lőrinc, Thomas Mann, Máté evangélista, Platón, Hamvas Béla, Hemingway, Arany János, Schiller, Szent Ágoston, József Attila, Weöres Sándor, Babits Mihály, Makovecz Imre, Kipling, Reményik Sándor, Barsi Balázs, Vörösmarty Mihály, Hölderlin, Assissi Szent Ferenc, Tamási Áron, Arthur Miller, Márai Sándor, Hérakleitosz, Pál Apostol, Dzsida Jenő, Picasso, Szophoklesz, Mécs László, Li Taj-pó, Széchenyi István, Goethe, Mahatma Gandhi, Neumann János...
A neveket olvasva nem csoda, hogy hallgatóink már így köszönnek nekünk az utcán vagy telefonon: "Egy csepp emberség"! Megszólítási forma, a tisztesség vágya, az egymásra találásé, a társkeresésé lett ez a pár szó. A nem emberléptékű bevásárlóközpontban, ott, ahol a termékáradat szinte agyonnyom, elszemélytelenít, s már-már árucikknek érzi magát az ember is, a pénztáros - felismerve hangom - elfelejti beütni a termék árát és kedvesen, suttogva csak ennyit mond: "Egy csepp emberség". A fizikoterápián, amíg rámteszi a mágnespárnát a nővér, arról beszél, hogy édesanyja esténként könyvünket olvassa, az éjjeli szekrényén karnyújtásnyira tartja, akár a Bibliát. A buszon megszólítanak, a reggeli szereplő mondatait idézik, bizonyságul, hogy összetartozunk: rádósok, megszólalók, hallgatók. Mindannyiunkat egy láthatatlan szál köt össze: Egy csepp emberség. Negyven éve nem látott tanárom hív telefonon, s csak ennyit mond: köszönöm az Egy cseppet. Zavartan hárítom el a hálálkodást, hiszen köszönnivalóm nekem lenne és mert az ember manapság nem szokta a dicséretet. De hát mit is tettünk? Csak elgurítottuk az üveggolyót, amellyel bárki megkaphatja a távolságot.
Mégis kell, hogy legyen valami titka a sorozatnak, amelyet annyian áhítanak. Talán az, hogy ismét ráébredhettünk, nem vagyunk szegények, nem kell félnünk, van miből táplálkoznunk: elődeink nagysága, a velünk élők tehetsége tanít élni magunkért, és mindennapi eszméinkért!
Az Egy csepp emberség műsorsorozatában reggelenként, fél hét után három perccel, a Kossuth Rádióban beszélt már agykutató, író és költő, néprajzkutató, fodrász, operaénekes, színművész, geológus, csembalóművész, rabbi, püspök, zeneszerző, fizikus, újságíró, nyelvész, informatikus, cukrász, tanár és diák, könyvtáros, jogász, matematikus, festő, építész, szobrász, kriminológus, zongoraművész és karmester, közgazdász, régész, grafikus, rendező, rádió és tévébemondó, történész, műgyűjtő, akadémikus, népdalénekes, grafológus... és ki tudja még hányféle hivatású ember. 2004. március 15-től, 2005. július 31-ig, ötszáznégyen adtak a világ nagyjainak örökségéből és önmagukból egy csipetnyit, amit erőt és hitet sugároz valamennyiünknek a mindennapokra.
Köszönetképpen nekik, hallgatóinknak és olvasóinknak ajánlom szeretettel sorozatunk harmadik kötetét. 

Two seemingly very similar paintings, both traditionally attributed to Caravaggio, have been at the centre of a heated debate that has taken on the semblance of a police investigation; an attribution enigma that has impassioned scholars and the public at large.

This involves two canvases of more or less identical dimensions which portray the same subject: Saint Francis meditating on death; the first, traditionally attributed to Caravaggio, is housed in the Roman Church of Santa Maria della Concenzione, also called the Church of the Capuchins; the second work was fortuitously discovered in 1968 in the Church of San Pietro at Carpineto Romano. Both conceal a series of significant differences, of important second thoughts concerning the composition and of variations in the execution technique, which emerged only during the course of restoration and which lead to exclude the hypothesis of a single artist for both versions. The critical debate was resolved only in 2000, following scientific analysis simultaneously carried out on both paintings, which confirmed, without any shadow of a doubt, the work found at Carpiento as that of Caravaggio.