Prágai kocsmakalauz

"Képzeld el, hogy ha már sok ilyen Marci lesz, és az egyedül élő öreg nénikék majd szépen elbeszélgetnek velük, mint eddig, csak ezután a kutyák válaszolnak is, az milyen szép lesz."

A Marci, a beszélő kutya többrétegű írás. Csányi Vilmos bevezeti az olvasót a feljebb idézett problémába, bepillantást ad a működő tudomány valós mechanizmusaiba, és végigkalauzolja Marci kutya izgalmas, kalandos történetén, amelyben ő tényleg megszólal és beszélget is egy darabig.

Hatan voltak, hat lány. Nagy, családi házban éltek, a széles, hosszú országút közepén, amelynek egyik vége London középpontjából indult ki és egészen Hertfordig vezetett. Christabel gyakran álldogált az ablakon és nézte az út élénk forgalmát.
Christabel a család legfiatalabb tagja volt. A család legfiatalabb tagja természetesen csak másodrangú szerepet játszhat a család legidősebb tagja mellett, de Maud, a legidősebb, olyan szerény és engedékeny volt, hogy a tizennégyéves kis fruska valósággal uralkodott rajta.
A szőkehajú Lilias, korban a második, tökéletes hölgy volt és Nan is már hosszú, nagylányos ruhákat viselt. De haja még kislányos fürtökben omlott vállára, mert nagyon dús, szép haja volt és édesanyja sajnálta levágatni. Nan volt a legszelesebb tagja a családnak, folyton szaladgált, ugrált és kisebb-nagyobb baleseteket idézett fel. Ilyenkor szép, dús haja kócosan röpdösött kipirúlt arca körül. 

Száz év óta egymás után láttak napvilágot a kisebb-nagyobb székely népköltési gyűjtemények, ám ezek a Vadrózsák jelentőségét nemhogy elhomályosították volna, hanem hozzásegítettek ahhoz, hogy egyre jobban felismerjük és megismerjük egyedülálló nagyságát. Kriza fél emberéletnyi munkával annyi értéket halmozott fel, amennyit és amelyhez hasonlót utódai közül senkinek nem sikerült találnia. Épp ezért gyakorlati folklórmunka közben ma is a Vadrózsákhoz mérjük és igazítjuk sikereinket, eredményeinket. Ha a régi népköltészetet keressük, faluhelyen ma is Kriza nyitott könyvével kezünkben faggatjuk a nagyidejű, nagy tudású énekeseket, mesemondókat. Faggatózunk és feszülten várjuk az eredményt: vajon jó évszázad múltán megtaláljuk-e az élő népköltészetben a Vadrózsák valamelyik meséjét, balladáját, dalát, mi több, talán olyanra is rábukkanunk még, amely elkerülte volna Krizának és munkatársainak figyelmét? Vagy pedig - s ez a leggyakoribb - újra meg újra megbizonyosodunk arról, hogy Kriza olyan kerek-egész kulturális hagyatékot rögzített a maga idején, amelynek ma már csak szétszórt töredékeit, maradványait lehet nagy nehézségekkel, sok utánajárással, száz helyről összekeresgélni.
A Vadrózsák múltunknak, művelődésünknek: egykori és mai önmagunknak része. Ha a Vadrózsákat olvassuk és szeretjük, egyszersmind önismeretünket, öntudatunkat, önbecsülésünket munkáljuk.

Néhány éve, miközben egy novellásköteten dolgoztam, az egyik epizódnál váratlanul ráébredtem, hogy a közvetlen környezetemben élt egy ember - színt vallok, az apámról van szó -, akit sohasem láttam hangosan, olyan igazán jóízűen nevetni, hahotázni, netán röhögni, mint a többi embert általában, legfeljebb néha-néha mosolyogni. De az is mindössze egy halvány, szomorkás mosoly volt, vagy inkább csak egy mosolyféle, és akkor is mintha némán elnézést kért volna valakitől.

Mivel ez a felfedezés nem hagyott nyugodni, sutba dobtam a félkész novellagyűjteményt, és elhatároztam, hogy megpróbálok a végére járni a dolognak. Persze ismertem a történetét, a kettétört életét, sajnos csak felületesen, mert, mint minden "rendes" gyerek, én sem kérdeztem, amikor még lehetett volna. Talán kíméletből sem, mentem fel magamat valamennyire. Mivel a regény főhősét már nem állt módomban kikérdezni, jobb híján saját magamnak voltam kénytelen feltenni a korábban elmaradt kérdéseket, és megkíséreltem választ találni rájuk. Íme az eredmény.